III.

Simándy Pál tudta, hogy mit cselekszik, mikor a magyar-garabóiak meghívását habozás nélkül elfogadta. Erdélyi fiú volt. Hunyad vármegyében született s ott töltötte gyerekéveit, a mi annyit tesz, hogy a régi dicsőség képei, emlékei már legzsengébb korában bevésődtek lelkébe. Ő, a késő ivadék, már romok közt jött a világra. A szétzüllött magyarság romjai közt. Látott régi magyar templomokat oláh kézen, vagy becsukva, körülötte ölmagas dudvával. Látott üresen álló nemesi udvarházakat, melyeknek tégláiból az oláh parasztok építettek kunyhót maguknak. Hegytetőkön sokszor elborongott középkori várak romjai közt, hol egykoron a magyar vitézek álltak őrt a falon, vigyázva a messzeterülő völgyeket… Százával, ezrével látott magyar tipusú, magyar nevű parasztokat, kik elvesztették őseik nyelvét, őseik vallását, s lelke kínosan vonaglott, mikor látta, hogy e tömegek immár idegen eszme, idegen nemzet szolgálatába hajtották erejüket, s magyar öntudatuknak utolsó szikrája is kihamvadt bennük.

S a mint nőtt-nőtt, lelkébe nőtt egy bús kép, a szomorú, a beteg, a szenvedő Erdélyről. S ez a kép megelevenedett, s feléje kiáltott azon a hajnalon, a hamburgi kikötőben, a bujdosó magyarok ajkairól. Széttört lelkébe új erő, új élet, új czél költözött, s most boldog megelégedés töltötte el, mikor egy olyan szörnyű szegény -121- helyre, haldokló nép közé jutott. Ugy érezte magát, mint az afrikai vadonba induló missionárius… apostolnak érezte magát, a ki a pogány Róma légiói és czivilizácziója ellen indul, mezitláb, fegyvertelen kézzel… s lelke fölmagasztosult e gondolatra.

A papság sorrendje az, hogy mikor valaki elvégezte a teológiát, leteszi a lelkészi vizsgát, aztán elmegy káplánkodni, s közben, ha megürül egy hely, pályázik és várja a jó eklézsiát. Simándynak tehát nem kellett soká várni; de az is bizonyos, hogy mindenki összecsapta a kezét, mikor meghallotta, hogy odamegy. Puskás Gábor pedig a legélénkebb szemrehányásokkal illette. Simándy szomorú mosolylyal hallgatta s végre igy felelt:

– A beszédedből azt látom, hogy te igen kiváló férfinak és kitünő papnak tartasz engem.

– A legkitünőbbnek a mi generácziónkból.

– Nos, tudod, hogy a súlyos betegséghez a legelső egyetemi orvos-tanárt hívják. Vedd úgy, hogy én nagyon súlyos beteghez megyek.

… Ugy beszélte meg a hivekkel, hogy papszentelésre Benedek Péter kurátor uram bejön szekéren, s ő mindjárt kimegy vele Magyar-Garabóra. És a mint a szekér beállt a Nagy Gábor fogadójának kocsiszíne alá, Simándy azonnal odaköltözködött, a többi szegény pap közé, a kik az ünnepélyre bejöttek.

Fényes, napsugaras reggel volt, az ódon város utczái közé a Szamos völgyéből s a havasokról csak úgy dőlt be a kábító virágillat. Az utcza tele volt néppel, félvad, hosszú hajú, bocskoros alakokkal, kik tanítóik és papjaik vezetése alatt sorakoztak Nagy Gábor vendéglőjétől a régi erdélyi országgyűlések puszta, rideg külsejű házáig, melyben a törvényszék a memorandumpört tárgyalta. Szép, szálas csendőrlegények sétálgattak a tömegben, puskájuk végén villogott a szurony. E külföldi pénzen ide behurczolt jámbor és tudatlan nép, melynek sejtelme se volt arról, hogy ő mit keres -122- itt, levett süveggel, alázatosan tért ki a félelmes megjelenésű csendőrök elől.

Egyszerre csak megkondultak az öreg református templom harangjai, s a püspök lakásából a papok fekete tömege vonult át az egyházba. Elül az óriási termetű püspök, magyar kucsmában, selyempalástja körülölelte egész testét. Azután az esperesek, majd a fölszentelendő papok s végül a kolozsvári teológusok. A templom nyitott kapuján kihangzott az orgona búgása s a hivek zsoltáréneke. Egy perczre elhalt az utcza lármája, miközben a lassan uszó fekete tutaj eltünt a kapu torkában. Két nagy dördüléssel bevágódtak a kapu szárnyai, a világ zaja, a szenvedély, a gyűlölet, a bosszú, az árulás kint rekedt… Az ifjú papok ott álltak, Istenük előtt.

A teológusok kara elénekelt egy szomorú dalt… aztán a szószéken megjelent a püspök és imádkozott. Simándy ott állt az első sorban és égő tekintetét ráfüggesztette. Mint a kiszáradt föld a májusi esőt, úgy szomjazta a főpap ajkáról az igét. És a püspök dörgő hangja betöltötte a legtávolabbi zugokat is, de nem töltötte be a legközelebbi sziveket se… Szép, papos imádság volt, melyet el lehet imádkozni az utrechti dómban is… és Pali érezte, hogy itt hiányzik valami…

– Szetreászka! Szetreászka! dördült meg odakint bömbölve ezer meg ezer ajkról.

A komédiások odakint most vonultak biráik elé… A püspök odabent imádkozott tovább… És Pali maga előtt látta a durva tömeget… a gyűlölettől villogó szemeket, melyeknek vad sortüze közt az imént elvonultak… s lángoló tekintetét az imádkozó főpapra emelve, bensejében könyörgött: nyisd ki, óh, főpap-atyám, szemedet és lásd meg ezt a dühös tengert, mely szigetünket ostromolja… Halld meg bősz ordítását… erről beszélj nekünk, gyönge csónakosoknak, kik kiszállandók vagyunk az óczeánra… -123-

Csönd lett odakint, a szertartás folyt idebent. A püspök után a szószékre lépett az öreg falusi pap, a ki egész életét a hegyek közt, küzdelemben töltötte… Az életnek késő őszét taposta már s így tapasztalatainak érett gyümölcsét nyújthatta a pályájuk kezdetén álló ifjaknak.

És beszélt az ifjú papokhoz, szolgatársaihoz az Urban.

És elmondta, hogy a jó papnak föladata tanítani, nemcsak a templomban, a szószéken, hanem kint az életben példájával is. Sűrűn czitálta Pál apostol leveleit. Hivatkozott az Idvezítőre, a ki nemcsak hirdette, hanem gyakorolta is a szeretetet és az alázatosságot. Nemcsak hirdette az Atya akaratát, hanem életével be is töltötte azt.

… A templom ablakai szinte megzörrentek a kint kavargó oláh parasztok ordításától. Egy vörös czingulusos hirhedt protopópa haladt végig köztük, áldást osztogatva…

Az öreg pap pedig száraz hangon figyelmeztette a papokat, hogy a tanításhoz tudomány és buzgóság is szükséges, mert a ki másokat tanítani akar, annak a tudást nem lehet nélkülöznie. Az iskola csak a tudás alapköveit tette le. Tanulják különösen a bibliát, mely nem emberektől, de Istentől vagyon, nem elmuló, de örökkévaló.

… Az utczán trombitaszó harsant meg. Egy szakasz huszár vonult végig, kivont karddal. A lovak patkói dübörögtek a kövezeten… Simándy kábultan, fáradtan nézett körül. Ugy érezte, hogy mindjárt a kötélhez rohan s félreveri a harangot… aztán megrázza két vállát az öreg papnak és a fülébe kiáltja: «Ébredj, atyám és ébredjetek ti mind, óh, keresztyén társaim! Nem halljátok vakmerő ellenségeink tombolását? Nagy veszedelem fenyeget bennünket, ha nem lesz meg bennünk az első apostolok és vértanúk lelke, akkor végünk van! Hajónk összetöredezik és elsülyed. Nélkülözések -124- meg ne törjenek, fáradtságot ne ismerjünk, éjt és napot olvaszszunk össze, hogy szétszórt híveinket összegyüjthessük s a magunk lelkének lángját beléjük leheljük. Világosítsd meg, óh, hatalmas Isten, az általunk követendő utat, mert sötétben botorkálunk s veszendőbe megy az evangyéliomi vallás!»

Végigsimította forró homlokát, s körülnézett. Szája és nyelve száraz volt, mintha csakugyan szónokolt volna… de nem, ő nem szólt semmit, a szószékről még mindig az öreg pap monoton hangja recsegett. Most már teljesen elvont okoskodásokba merült és Simándy csüggedten hajtotta le fejét…

Az ifjú papok elhelyezkedtek az Urasztala körül. Az esperesek mindegyike egy-egy ifju pap fejére tette a kezét s a püspök olvasta az áldást…

Az öreg harang újra megkondult, a kapuk kitárultak s a fekete menet vonult vissza a püspök házába. És találkoztak egy másik menettel: fülsiketítő kiáltások közt tértek vissza a vádlottak vendéglőjükbe. S a vendéglő előtt összeállva, a bukaresti fotográfus lefényképezte a mártirokat. Az egyik oláh pap kérésére még a csendőrök is sziveskedtek mögéjök állni, föltüzött szuronynyal. Így nagyobb lesz a hatás Bukarestben s jobban fizet a liga. -125-