IX.

Sára néni, Simándy öreg szakácsnéja, egy kötényre való sárga virággal jött haza. A pap a ház előtt sétálva tanulta a vasárnapi prédikácziót. Sára néni leült a padra s elkezdett a virágból két koszorút fonni: egy kereket és egy keresztformájút. Simándy megkérdezte, mit csinál?

Az öreg asszony zavarba jött, egy kicsit köhögött, azután bevallotta, hogy a jövendőjét akarja ezen az úton megtudni.

– Hogyan?

– Földobom a háztetőre. Ha leesik, baj ér a jövő évben, tán meg is halok. Ha pedig fönn marad, jó esztendőm lesz.

– Hallja, Sára néni, én nem engedem meg, hogy maga ilyen babonaságot csináljon. Ha a pap cselédje is csinálja, mit szóljanak a többiek?

– Semmit, tiszteletes uram. Mindenki ezt cselekszi ma a faluban, akár magyar hiten van, akár oláh.

Simándy megszokta már erős lélekkel szeme közé nézni ezeknek a dolgoknak. Mit vesződjék ezzel az öreg asszonynyal, a kiben már megrögzött minden rossz szokás. Lehajtotta fejét és sokáig szótlanul nézte az öreg asszony babrálását.

– Kinek készíti a másikat?

– Az a keresztalakú, az férfinak dukál. -169-

– Csak nem a kis unokájának szánta?

– Dehogy, nincs az még legénysorban. Nem arra való.

– Hát kinek?

Sára néni egy darabig zavartan ümmögött, de végre egyenesen kibökte:

– De biz én megvallom igazán, hogy a tiszteletes úr számára csináltam.

– No de ezzel már csakugyan eltakarodjék a házamnak még a tájékáról is. Nézze meg az ember.

Sára néni búsan sóhajtott s elvonult a kukoriczásba a virágaival, valami fa alá.

Szép őszi estén fölsétált a templomhoz, hogy az alkonyban gyönyörködjék. Az oláh pap háza felől rengeteg patália lármája hangzott oda. Egyszerre látja, hogy a kurátor nagy sebbel-lobbal feléje tart, s már messziről kiabál:

– Tiszteletes úr, tiszteletes úr!

– Mi baj, Benedek uram?

– Ölik az oláh papot.

– Kik?

– A favágók, a kik fát hoztak neki. Tessék hamar kijönni.

Pali futólépésben megindult az oláh pap háza felé. Az udvarban négy félmeztelen, fejszés vad alak lármázott és fenyegetőzött. Egy ötödik az istálló ajtaját feszegette. Todorescu cselédjei szétfutottak. A mint Pali az udvarra lépett, a paplak tornáczán megjelent Florica, kisírt szemekkel.

Pali nem vette észre, egyenesen a móczok közé lépett. Azonnal megismerte, hogy kettő közülök magyar.

– No Kovács, no Gáspár, mit csinálnak kigyelmetek ilyen éktelen lármát?

A két ember meglepetve fordult hátra, egyszerre levette mindenik a báránybőrsüvegét s kezet csókolt Simándynak.

– Instálom, ez a pap meg akar rövidíteni igaz jussunkban. -170-

Az istállónál levő alak nyers hangon, oláhul megszólalt:

– Ne járjon a szátok, hanem törjük be az ajtót és üssük fejbe a pópát.

Simándy odalépett, megragadta a mócz fejszéjét, egyet csavarintott rajta, s a fejsze az ő kezében maradt; de a mócz a földön feküdt.

– Frátye, nem ajánlom, hogy még egyszer kinyisd a szádat.

Todorescu hangja kisivított az istállóból:

– Csak a puskámat a házban ne hagytam volna, majd befognád a szádat örökre, te gazember!

Dühös kiáltással felelt a földön fekvő oláh, de egyúttal félénk pillantást vetett a Simándy kezében villogó baltára.

Simándy nyugodtan megszólalt:

– Kovács, Gáspár, menjenek mindnyájan a kurátor úr házához, majd nyélbe ütöm a dolgukat. Nem fognak igaz jussukban kárt szenvedni.

Florica a tornáczon elsikoltotta magát: Pál oda fordult.

– A mama elájult.

– Dörzsöljék meg a homlokát eczettel, s azt is szagoltassanak vele.

Florica eltünt. A parasztok, a kik már lerakták a fát, dörmögve elvonultak apró lovaikkal, Todorescu pedig zilált ábrázattal bújt elő az istállóból. Nagyon ráijesztettek. Szidta a tolvaj, gyilkos, gazember móczokat, de csakhamar kiderült, hogy csakugyan meg akarta rövidíteni őket, számítván a pénznemekben való járatlanságukra. Nagy kelletlenül kifizette a különbözetet a kurátornak, a ki elment, s aztán elkezdte összekiabálni a cselédeit.

E perczben Florica újra megjelent a tornáczon, s kikönyökölve, Palira nézett.

– Jó estét, kisasszony! A tiszteletes asszony magához tért? -171-

– Igen.

– Akkor jó éjt kivánok, csak legyenek nyugodtak, majd ügyelek, hogy a móczok még ma este elhagyják a falut.

– Tiszteletes úr…

– Parancsol?

– A mama kéri, hogy maradjon itt vacsorára.

– Jaj, nem lehet, ma sült krumplit eszem vajjal, s a sült krumplit, ha egyszer meg van sütve, nem lehet holnapra eltenni…

– Hátha nincs megsütve?

– Dehogy nincs, Sára néni ilyenkor már rendesen tálalni szokott…

A leány előrehajolt, hogy a kezdődő sötétségben a fiatalember arczát lássa.

– Nem únja magát egyedül?

– Sok dolgom van, nem érek rá unatkozni.

– A jó társaság nem hiányzik önnek?

Pál egy darab ideig hallgatott. Jól esett neki a lány lágy, dallamos hangját hallani.

– Nem, kisasszony. Az én múltam után jobb nekem így elhagyottan, a vadonban élni, s tisztán az Isten szolgálatának szentelni életemet.

– Talán sokat szenvedett?

S ezt oly édes hangon kérdezte, hogy a fiatalember szive hirtelen földobogott: sohse beszélt ő erről senkinek, se férfinak, se lánynak, s most szinte elemi erővel rohanta meg a vágy, hogy panaszkodjék, sirjon. Elmondjon mindent, a mi történt és a hogyan történt.

Ránézett a lányra.

– Kisasszony, maga oly fiatal, szép és boldog… csak zavarná lelki világát, ha az én bús életemet megismerné.

– Bocsásson meg, hogy kérdeztem, persze egészen más, ha a testvére volnék, vagy a…

Itt összerezzent.

– Jó éjt! – szólt hirtelen és beszaladt. -172-

Simándy egy pillanatig utána bámult, rosszul esett neki, hogy a leány eltünt. Szemére húzta a kalapját s hazament.

Háza előtt, az asztalon feküdt a keresztalakú sárga virág… Körülnézett. Sára néni a konyhában volt. Simándy hirtelen, lopva, fölragadta a bokrétát s a háztetőre dobta. Tompa zuhanással esett vissza a földre. Nehéz lélekzet tört ki a fiú melléből. Gyönge volt, hibázott, a babona egy perczre leütötte a lábáról, s ime, bűnhődött érte… -173-