X.

A dalos madarak elrepültek. A falu fölött varjak károgtak. Az erdő lombjai, a mint a havasokról beléjük fújt egypárszor a metsző szél, egyszerre lehullottak. Az égen tanyát vertek a sötét felhők, s egyszer északról délre, máskor keletről nyugatra rohantak kifogyhatatlan tömegükkel. Simándy tanított, prédikált imádkozott, olvasott és a tarlott erdőben sétálgatott. Nem volt hozzá való ember a községben és így mindig önmagával társalgott. Ez pedig veszedelmes társaság. Sokszor azt a kérdést vetette föl: nem hibázta-e el egész életét? Nem tehetne-e más helyen fontosabb szolgálatot, mint itt? Nem fecséreli-e el itt egész életét, életének minden munkáját, holott a pusztulást nem tartóztathatja föl? Tán más helyen nagyobb sikerrel latba vethetné erejét a közszolgálatában? Aztán a kétkedés fogta el. Erejét? Hát van-e még neki ereje? Meg tudná-e állani a helyét az emberi társaságban, az élet harczában, az összeütköződésekben, a hol egymást gátolják és ököllel csinálnak maguknak utat? Erre se tudott felelni. Fatalisztikus érzés vett rajta erőt. A mi róla a sors könyvében meg van írva, az be fog teljesedni rajta. Hisz eddigi életét is a végzet igazgatta, s taszította őt ismeretlen utakon végig, a nélkül, hogy ő beleavatkozhatott, vagy bármit is elháríthatott volna. Fond össze a karodat, fiú, húnyd be még a szemedet is és várj. Ez az elhatározás vergődött túlsulyra -174- benne. Lassankint megszokta a mindennapi környezetét. Nagy türelemmel hallgatta a parasztok elbeszéléseit a faluban történt érdektelen eseményekről, résztvett a közügyeket tárgyaló megbeszéléseikben.

Vasárnaponkint egyik-másik jobbmódú gazdánál ebédelt, megtanította őket régi szép asztali áldásokra, estefelé pedig az iskola termébe gyülekeztek a felnőttek, s pipaszó mellett elbeszélgettek az ország dolgairól, nagy Magyarországról, Budapestről, külső országokról, idegen népekről. S áhitattal hallgatták papjuk szavait… csak a babonáikkal nem boldogult… mikor a sötét erdők mélyén lebegő árnyékalakok, az éjszakában elhangzó titokzatos suttogások és panaszos jajszavak kerültek szóba, akkor meghajoltak a büszke derekak, a félelem sápadtsága ült az arczokra, s összébb bujtak az emberek… S elkezdték meséiket az emberalakú sziklákról, a vízi manókról, a hegyi szellemekről, az erdők tündérleányairól, a gonosz lelkekről… és olyankor siettek haza… szinte érezni lehetett lelkük didergését… És a pap maga maradt a pipafüstös, rosszul világított iskolában… mint egy hadvezér, kinek megszökött a hadserege. S lassankint őt is valami buta, érthetetlen félelem fogta el. Kisietett a háza elé, hogy forró homlokát lehűtse egy kicsit… Én Istenem, a népnek igaza van! Ime az erdő zúg, borzong, reszket, mintha száz meg száz sebesült madár csapkodna benne szárnyaival… A vízmosás ott tátong mellette, mint egy óriás sárkány szája… benne a folydogáló csermely is mintha beszélne, a mint a kavicsokat görgeti. Köröskörül él minden… a kis csemetét valami erő sudárba hajtja… a puszta földből kibújik a zöld vetés… valami kis barna magból gyönyörű virág lesz… A csillagok mozdulatlanul sziporkáznak fent a végtelenségben… Ki szegezte őket oda? Ki szökkenti magasba a facsemetét? Ki lehel életet a puszta mezőre? Ki parancsolja a liliomnak, hogy fehér legyen, a rózsának pedig, hogy sárga, vagy piros? -175-

Az Isten, az Isten, az Isten!

Mondom és hiszem én, a ki pap vagyok, és leborulok előtted, óh Atyám…

De a nép a körülötte működő erőket nem foglalja össze, hanem szétszedi és megszemélyesíti. Rossz és jó szellemekkel népesíti be a tájat, a melyen lakik… ezt a vad, szaggatott, darabos, girbe-görbe tájat, melynek mély völgyei és vízmosásai a pokol felé irányítják figyelmét. És mindenben, a mi körülötte történik, a jó és rossz szellemek működését látja. És a jó szellemek segítségül hivására, a rossz szellemek haragjának elhárítására évszázadok óta meggyökeresedett szokásai vannak…

Ki lehet-e azt irtani a lelkéből? Nem tépjük-e ki a lelkét is, a hitét is vele? Nem jobb-e meghagyni a népnek az ő mitológiáját, mely szellemalakokkal népesíti be az eget és a földet, s mindnyája fölött uralkodik a láthatatlan, az örökkévaló, a mindenható nagy Isten?

Belekiáltja a nagy kérdést az éjszakába, de feleletet nem kap rá se az égtől, se a földtől; s összetört lélekkel vonul vissza magányos hajlékába, imádkozni.

Mikor már ebbe is belefáradt, gondolatai, imádsága visszaestek a földre, s lassan, de ellenállhatatlan erővel kúsztak egy és ugyanazon pont… az oláh pap háza felé. S megjelent előtte a tornáczon az a szép, fekete lány, a kinek oly dallamos volt a hangja, s oly édesen nézett rá mélytüzű szemeivel. Úgy vágyott rá, hogy láthassa, hogy beszélgethessen vele… Aztán megkeményítette, lecsitította a szivét és azon gondolkozott, nyugodtan, önvizsgálódásba merülve, hogy szerelmes-e ő Floricába? Ezerszer ismételte, hogy nem, nem… Szivére ütött, a lábával toppantott, de a kép, a tornáczról lemosolygó lány, nem ijedt meg, ott lebegett ujra meg újra előtte. Azt a szokást kezdte fölvenni, hogy vacsora után rágyujtott kurtaszárú hollandi fapipájára és elment sétálni… És rendesen a papék felé… -176- Az enyhe őszi estén a papék ablakai nyitva voltak, s Florica zongorázása messze elhallatszott a csöndes völgyben… Todorescu háza fölött a dombon egy vén, óriási diófa volt, e mellé állt rendesen Pali, s a sötétséggel egygyé olvadva, mohón szívta be a keringők és bús rómán nóták harmóniáját… néha Florica maga is énekelt hozzá, üde gyermekhangon… Pali egészen belekábult, de végigsimította forró homlokát, hidegen konstatálta magáról, hogy ő a czivilizácziót, a társaságot, a zenét, a hasonlókkal való érintkezést szomjazza… Igy megnyugtatva magát, szegény fiú nyugodtabban átadhatta magát az ábrándozásnak.

Florica otthon.

Százszor, ezerszer megfordult fejében a gondolat, hogy látogatást tesz Todorescuéknál… de minél gyakrabban foglalkozott a lánynyal, annál kevésbbé merte ezt a látogatást megtenni. Félt. Ezerszer ismételte magában, hogy ő az életet, az élet vidámabb részét lezárta… Most a remeteséget, az apostolkodást éli, a lemondás, a vezeklés útját járja. Többet az ő világába a föld be nem tolakodik profán érzelmekkel. Mint a körüle némán álló havasok, úgy tornyosulnak előtte föladatai: ezek nem tűrnek meg semmiféle más gondolatot.

És mig így megállapította, megkörvonalazta életét, ő, a pap, elfelejtette, hogy: ember fia, porból lettél és porrá léssz, el nem szakíthatod magadat a földtől…

Az esti kirándulásoknak is vége lett.

Fagyni kezdett, leesett a hó, nyájasabb lett a vidék. Az az utálatos, ragadós, fekete sár eltünt s a szem vidámabban, könnyebben siklott végig a mezőkön.

Florica únta magát az atyai házban. Az apjának nem mert szólani, mert az öreg lobbanékony, kiméletlen szavu ember volt, de édesanyjának sokszor tett keserű szemrehányást, hogy miért nevelték városban úrilánynak, mikor ide hozzák az Isten háta mögé elhervadni. Pedig járattak neki egy csomó bukaresti és németországi képeslapot, minden hónapban egyszer Szebenbe -177- küldtek s egy tuczat könyvet hozattak a kölcsönkönyvtárból, kapott szép zongorát és mindenféle kottát – de a leány békétlenkedett, mert nem volt társasága.

– Az a bamba magyar pap legalább felénk nézhetne néha – fakadt ki egyszer az anyjának – ugyan rosszúl ismerték, ha azt hitték, hogy dörgölőzni fog hozzánk.

– Hallgass, mert az apád megver, ha ilyeneket mondasz.

– Pedig én mondok! Az az egyetlen fiatalember a községben s az se jár ide.

– Ugyan mit nyernél azzal a feszes kálvinista bugrissal?

– Lássa mama, maga igazságtalan. Egészen jól elbeszélgettünk útközben, meg mikor itt járt.

– Jó, jó, de nem hivhatjuk meg, ha nem tesz első vizitet nálunk. Uj pap és fia lehetne apádnak. De persze nem tudja, mi az illendőség.

Floricát csakugyan idegessé tette, hogy Simándy nem óhajtja az ismeretséget folytatni. Hetek múltak el a legutolsó találkozás óta, de a lány újra szinét se látta a magyar papnak. Ez bosszantotta a hiúságát. Ugy látszik, ártatlan kaczérkodása nyomtalanul lepörgött a fiatalemberről. Gondolkozott, hogy nem sértette-e meg? Talán ő, vagy a mama nagyon is leereszkedőleg bántak vele? Eszébe idézett minden szót, a mit beszélgettek, de nem bukkant rá semmire, a mi Simándy érzékenységét sérthette. Talán azért haragszik, hogy ő olyan rosszul beszél magyarul? Hiába töprengett, nem tudott rájönni. De mély fájdalommal rendezgette, szellőztette sokféle szép ruháját, melyek mind kárba vesztek. Soh’se vette föl, mert nem érdemes, nem volt, kinek tessen. S a mint egyszer a nagy ruhás szekrényben babrált, két elszáradt bokréta került a kezébe. Az egyik a costanzai parkból, a másik a Simándyé. Sokáig nézegette, aztán a costanzait a kályhába dobta. A Simándyé ide-oda forgott a kezében, de végre azt -178- visszahajította a szekrénybe és ruhákat tett rá. Miért? Arról maga se tudott számot adni.

Valamelyik kora téli napon Sára néni, a tiszteletes úr földi gondviselője, jelent meg a görög-keleti parókián, tudakozódni, hogy az unokája, a ki pakulár-bojtár volt Todorescunál, mikor jön le a birkákkal a havasi esztenáról. A pópa nem volt otthon, hát Sára néni leült a konyhán egy kicsit diskurálni. A cselédek tréfáltak az öreg asszonynyal s ajánlottak neki módokat, hogyan boszorkányozza meg a szép, fiatal gazdáját, ha azt akarja, hogy beleszeressen. Ekkor Florica lépett a konyhába s a vihogó lányok elhallgattak, de Sára néni jónak látta megjegyezni:

– Ha én ilyen szép, derék ifjú lányka volnék, mint a kisasszonyka, akkor is csak imádsággal mernék hozzá közeledni…

– Kihez? – kérdé Florica.

– Az én áldott jó gazdámhoz.

– Ki a maga gazdája?

– A magyar pap, instálom.

– Maga vezeti a háztartását? – szólt a lány és melléje telepedett a padra.

– Igenis, instálom, én.

– Milyen ember a maguk papja?

– Nem szólhatok hozzá, instálom, nem érem én őt fel észszel. De azt tudom, hogy jó, mint a falat kenyér. A multkor az Ávrámék kutyája is, a leggonoszabb állat a faluban, oda simult a lábához és a farkát csóválta. Még az állat is megérzi, hogy jó emberrel van dolga… A minap gyalog fölment a havasokra s három napig a favágók közt maradt; egy gyereket megkeresztelt, a nagyokat megtanította az evangyéliomi hitre és meghagyta nekik, hogy karácsonyra lejőjjenek Úrvacsorát venni.

– De hát mit csinál egész istenadta nap?

– Tanítja a gyerekeket. Aztán jár a templomba, imádkozni. Olvas odahaza, meg játszik a kis orgonáján. -179- Az Úrasztala alatt a gödörben régi irásokat talált, most egyre azt bújja. Azt mondja, megírja abból az eklézsia régi történetét.

Todorescuné jött ki, hát a lány elhallgatott a kérdezősködésekkel. Sőt intett Sára néninek, hogy hallgasson, s a tűzhelyhez lépve, nagy buzgalommal kevergetett valami fazékban. Arról persze nem tehetett, hogy a fazékban véletlenül nem volt egyéb forró víznél.

Sára néni illedelmesen kezet csókolt a papnénak, s tudakozódott, hogy mikor jönnek le a pásztorok, s velük Gyorgye Sabo, a ki alatt Szabó György értendő, a kis pakulár.

– Nem maga a magyar pap cselédje? – szólt a papné.

– De igenis, instálom, én vagyok.

– Én bizony azt hittem, hogy a maga gazdája meghalt, vagy tán elszökött innen. Van egy hónapja, hogy hirét se hallottam.

– Tetszik ösmerni?

– Persze. Együtt jöttünk haza még az őszön. Egy kocsin. Aztán egyszer megmentett bennünket a favágóktól. De nehogy szóljon neki. Ha neki a remeteség jobban tetszik, éljen a kedve szerint…

– Sok dolga van, instálom, az én gazdámnak, nem ér az rá mulatni. Nem talál itt magához való embert, hát hová is járjon?

A papné mérgesen nézett az öreg asszonyra, a ki megérezte e tekintet szúrását, megint alázatosan kezet csókolt és elkullogott.

Ijesztő, sötétszürke felhők tanyáztak napok óta az égen, jeléül annak, hogy hóvihar közelg. A varjúk ezrével tódultak a faluba, mintha ők is féltek volna attól, a mi odakint készül. Egy este, vacsoratájban, Sári néni ijedt ábrázattal állít be Simándyhoz és jelenti, hogy megjöttek a havasi pakulárok, de a Gyorgye fiút elveszítették. Belezuhant valami ködös mélységbe, s társai, miután egy darabig kiabáltak utána, ott hagyták, mert -180- a köd egyre sürübb lett, s estére a birkákat födél alá kellett hozni. Simándy rögtön ment Todorescuhoz. A pap kint volt az akolnál, s mivel öt birkája hiányzott, csunya veszekedés után különböző levonásokkal büntette a pakulárokat. A félvad, sovány alakok megtörve, szomorúan álltak az istállólámpa pislogó fényében. Most következett volna jutalma az egész évi fáradozásuknak, s érezték, hogy az a csekélység is, a mit vártak, hogy siklik ki kezükből. Már a hízót lekanyarította a pap a salláriumból, lecsipkedett a kukoriczakommenczióból is. A pálinkát pedig szóba se merték hozni. Ez olyan áldomásféle volt, melyet az este szoktak elinni, víg dudaszó mellett. Mikor a pap rekedten, dohogva a háza felé indult, Pali ráköszöntötte a jó estét. Todorescu mogorván fogadta, s kérdezte, hogy mi tetszik?

– Pár szóm volna önnel.

– Tessék feljönni a lakásomra, egészen át vagyok már fázva.

Szótlanul haladtak egymás mellett, a pap beszólt a konyhába:

– Asszony, add be az irodába a szilvóriumot, két pohárral.

A pap irodája barátságosan, jól volt bebutorozva. Néhány szőnyeg is volt benne. A falon a király, a szebeni metropolita s Carmen Sylva arczképe lógott. Pali letette a bundáját, s a kinált székre ült. Még mielőtt szólhatott volna, nyilt az ajtó s Florica lépett be, tálczán hozva a szilvóriumot. A lány meglepetten nézett Palira, a ki kimért udvariassággal köszönt. A mint letette a tálczát, futott ki. Nyilván egy kicsit kóczos volt a haja, egy kicsit pongyola a ruhája.

– Hagyja, tisztelendő úr – szólt Pali, mikor a pap tölteni készült, – nincs időm iddogálni. Nagyon komoly dolog hozott ide. Mi lesz a Szabó fiúval, a ki a mélységbe zuhant?

A pap vállat vont. -181-

– Vagy meghalt, s ez valószinű, vagy még él s akkor reggelre megfagy.

– S ezt ön, a ki gazdája, csak ilyen könnyedén odaveti?

A pap ingerülten fölcsattant:

– Talán a kezeimet tördeljem? Csak egyéb bajom ne volna ennél.

Pali hidegen szólt:

– Én e fiu életéért önt teszem felelőssé. Ha ön a pakulárokat lámpákkal és kötelekkel tüstént visszaküldte volna, megmenthették volna a fiút.

A pap idegesen felelt:

– Legyen szives más hangot használni velem szemben, az én házamban. A pakulárok nappal se mertek utána ereszkedni, hát hogy mernének éjjel?

– Ez az utolsó szava?

– Az utolsó.

– Nem hajlandó segédkezet nyujtani, hogy a fiut megmentsük?

– Kárbaveszett fáradság. Sőt veszedelmes vállalkozás.

– Hát akkor megmentem magam.

S Pali fölállt. A pap is.

– Mit akar tenni?

– Összeszedem a faluban a bátor embereket, s utána megyek.

– Még az éjjel?

– Tüstént.

– Florica jelent meg, egy nagy égő lámpással, a haja már teljesen rendben volt és sötét ruhájára egy kaczér kis fehér kötényt tett föl. A lámpást letette és a gyertyát elfujta.

– Papa, – szólt a lány – a mama kérdi, hogy a tiszteletes úr talán nálunk vacsorál?

– Köszönöm, kisasszony, sürgős dolgom van.

És fölvette a kabátját. Todorescu komor, bosszús arczczal nézett maga elé. A fiatal pap udvariasan köszönt, -182- bocsánatot kért, hogy a háziakat háborgatta és elsietett. Todorescuval nem fogtak kezet. Az oláh pap valami köszönésfélét morgott, de artikulált hang nem jött ki a száján. Alig csukódott be mögötte az ajtó, Todorescuból kitört a düh, s olyat ütött öklével az asztalra, hogy a lámpás külső üvege megrepedt.

– Honnan került ide ez a félbolond? Mi köze annak a rongyos pásztorfiúnak az életéhez? Mit törődik vele, hogy él-e vagy meghalt? Nem értem, nem értem.

Ekkor lépett be Todorescuné.

– Képzeld, ez a féleszű fráter azt kivánta, hogy én most tüstént kerekedjem föl és éjnek évadján rohanjak Szabó Gyorgye után, a ki bizonyosan összetörve és halva fekszik valamelyik feneketlen mélységben.

– Miért nem megy ő maga? – csattant föl Todorescuné, – Hisz még erőteljes fiatalember.

A pap összehuzta szemöldökeit.

– Hiszen megy. Azonnal elindul egypár emberrel, ha ugyan fog magának bolondokat… de ha nem fog, akkor képes maga is elmenni. Hát ez a föladata egy papnak? Hisz ez hallatlan.

Nagyon halkan megszólalt Florica hangja:

– Papa, veszedelmes ez a vállalkozás?

– Veszedelmes-e? Olyan veszedelmes, hogy ha meg nem fagynak, akkor a mélységbe zuhannak; de ha ezt kikerülik, bizonyosan megeszik őket a farkasok.

Florica szó nélkül kifordult a szobából. A konyha zugában keservesen sírt egy bejáró mosogatólány.

– Mi bajod, Rózi?

– Hagyja kisasszonykám, nem lehet vele okosan beszélni, – szólt a szakácsné. A magyar pappal elment a szeretője, Petru, a pakulár, a ki csak ma jött meg a havasokról…

– Te ezen sirsz? Derék, bátor fiu a Petru, hogy elmegy segíteni a kis Gyorgyét megmenteni.

– De én érzem, hogy Petrut nem fogom többet látni. El fog pusztulni a többivel, – bőgött a lány, – -183- a hogy megálmodtam, úgy lesz. Összetépik a gonosz lelkek, s megiszszák a vérét, hogy ne fázzanak.

– Arra is mondtam már segítséget! Gyujts a Szent Bazil képe alatt gyertyát és imádkozzál el hét Miatyánkot és hét Üdvözlégyet…

Florica fölkapta a szakácsné nagy kendőjét és kiállt a tornáczra. Fagyos szél fujt, mely a száraz, kemény erdőben olyan különös zajt csinált, mintha egy brigád masirozó csontváz csontjai zörögnének. Erősen kezdett havazni. Néha dörgő roppanás hallatszott a messzeségből: lavina zuhant alá a völgybe.

Egy pakulárbojtár settenkedett elő valahonnan a konyha felé.

– Te, fiu, elmentek a Gyorgyeért?

– El.

– Kik?

– A magyar pap, Petru, meg Papp Mózes, a medveölő.

– Gyalog mentek?

– Nem a, szánon, fegyverrel, lámpással, kötéllel…

Egy hang kiáltott ki belülről:

– Florica, hun vagy? Vacsorálni gyere!

A leány még egy hosszú pillantást vetett az alaktalan téli éjszakába, aztán borzongva befutott. Apja az egész vacsora alatt Simándyt tárgyalta, válogatott gorombaságok kiséretében. Néha az erősbülő szél megrázta az ablakokat. Ilyenkor a pap elhallgatott, mintha az a sejtelem villant volna át a lelkén: hátha ez a fiú most utolsó útját járja? És suttogva tette hozzá: Az őrült, az őrült!

A havasi faluban mindenki elpihent, a házak egymásután behunyták sárga szemüket. De az emberek aligha. Mindenki remegve hallgatta a Jégkirálynak, s az Éj királynéjának vad mulatozását, a hóvihart. És Florica ágya fölött égett a gyertya Szent Bazil aranyos képe előtt… a leány merőn nézett rá… keze össze volt téve… és imádsága túlszárnyalta a hóvihart, fölhatolt még a csillagokon is túl, az örök Isten zsámolya elé… -184-