VII.

Itt a havasok közt télen egyforma fehér minden, tavaszszal és nyáron egyforma zöld minden. Az igazi színpompás, tarka világ csak őszszel kezdődik.

A természet itt akkor öltözködik föl legszebben, mikor meghalni indul.

A rengeteg erdő nagyon lassan hullatja leveleit. A levelek szivósan, sokáig ragaszkodnak az ághoz, az élethez. Először elkezdenek sárgulni, négy-ötféle sárga színt öltenek föl; azután egy részük átmegy a piros színbe, a pirosnak tízféle árnyalatába. S a pusztuló őserdőkben ilyenkor a legélénkebb, a vérvörös szín az uralkodó. Mellette vannak még zöld, sárga és fekete foltok. Azt hiszed, tündérkertben jársz, pedig itt nem tündérek űzik pajzán játékukat, hanem a halál járkál nehéz léptekkel.

Ez időtájt kelt útra Simándy a kurátorral, egy jól megrakott szekéren Baltavár felé, mely a hozzájuk legközelebb eső kis város volt. A kurátor a kukoriczáját vitte eladni, Simándy pedig fölhasználta az alkalmat, hogy egy kicsit emberek közé menjen, s egy láda könyvet, melyet a püspök küldött neki, a városban átvegyen. Gyermekes öröm fogta el, mikor egy csomó, szép sorban álló kőházat megpillantott, s egész élvezettel sörözött a vasúti állomáson, nézve, hogy robognak be prüszkölve a vonatok. Azután elment a vásárra, s a vidékbeli -150- néppel beszélgetett, majd pedig beült a czukrászdának nevezett kávéházba s kéjjel szürcsölte a rossz feketekávét, melyet egy kisasszony eléje tett, s megelégedéssel hallgatta egy környékbeli gazdasági gyakornoknak ugyanezen kisasszonynyal folytatott együgyű és érdektelen fecsegését. Szinte röstelte, mikor rajtakapta magát azon, hogy jóleső érzés tölti el. Hát már annyira elközönségesedett volna, annyira elunta volna magát, hogy ilyen semmiségeken is szórakozik? Szidta magát, mint gyönge karaktert s egyszerre üresnek találta az egész kis várost és ostobának a kávéházi környezetet.

Éppen fizetni készült, mikor két nő lépett a kávéházba. Anya és leánya. Fekete volt mind a kettő. Az anya nem öreg, de koravén, mint a román nők általában. A lány ugyanabból a fajtából volt, mely hamar érik, de hamar el is hervad. Most kezdett még csak érni. Hollósötét haja francziásan volt föltűzve, nagy, fekete szemei kaczér kiváncsisággal jártak körül, s ha beszélt, éles, hófehér fogai csak úgy villogtak. Elegáns úti ruhája csak úgy feszült rajta. Simándynak – nem tehetett róla, – örömet okozott a nézése. Mikor a leányt nézte, talán nem is rá gondolt, hanem azokra a rég elmúlt időkre, mikor még ő is hallgatta az úri ruhák suhogását…

A hölgyek fagylaltot rendeltek, s mikor nem kaptak, ezen francziául fejezték ki megbotránkozásukat. Utána jegeskávéval tettek kisérletet. Mikor ez se sikerült, hideg kávét rendeltek habbal s egy csomó süteményt hozzá, de mindent rossznak és állottnak találtak. A mama franczia és német szavakkal kevert román nyelven a nagyszebeni és tusnádi kosztot dicsérte, a leány azt emlegette, hogy Bukarestben minden olyan finom, mint Párisban, s nekik a leánynevelő kolostorban olyan franczia szakács főzött, a ki azelőtt a királyi udvarnál szolgált. Azután egy három nap előtt lezajlott nagyszebeni bálról merültek szapora beszélgetésbe, de ezt -151- már románul, s a lány különös elragadtatással beszélt a katonatisztekről, mint figyelmes gavallérokról és fess keringő-tánczosokról. Simándy azt is megtudta, hogy a szebeni ezredet nemrég hozták haza Bécsből, s ez nagyban fokozta a tisztikar nimbusát.

A két nőt a beszélgetésből egy-egy parasztembernek a belépése zökkentette ki. Ezek egy-egy kupicza pálinkát fölhajtani jöttek. Ilyenkor a lány mindig elfintorította az arczát és zsebkendőjét az orra alá tartotta.

– Jaj, mama, ha meggondolom, hogy mi vár rám otthon, kétségbe vagyok esve. Ez a parasztszag, a mely megcsap, keservesen emlékeztet jövő életemre.

– Ne légy hálátlan, Florica! Két télen nevelkedtél Bukarestben, kimulattad magadat elégszer Szebenben és Tusnádon. Ideje, hogy haza gyere. Hát nekünk ne legyen benned semmi örömünk?

A leány nagyot sóhajtott.

– Azt látom, hogy a papának szép összeköttetései, nagy protekcziói vannak s azt mégse tudja kivinni, hogy abból az utálatos fészekből jobb helyre, valami városba tegyék át.

– Hadd el, több jövedelmünk van itt, mint akárhol másutt…

– Csak legalább a zongorám hamar megjönne.

A mama nemsokára csengetett és román aranynyal fizetett. A fölszolgáló kisasszony odahozta Simándyhoz, megkérdezni, hogy jó pénz-e? A lány ekkor emelte tekintetét Pálra, s Pál úgy érezte, hogy ebben a tekintetben lenézés van. A gazdag oláh lány rögtön tisztában lehetett vele, hogy ez egy szegény kálvinista pap s a szerint rendezte be tekintetét. Pál elpirult, fizetett és otthagyta a kávéházat.

Odakint azonban elröstelkedett. Miért nézte volna le őt a leány? Van-e joga hozzá? Van-e oka rá? Honnan veszi ő ezt az ostoba gondolatot? Iszonyúan haragudott magára, hogy ilyen együgyűnek kellett magát találnia. Szinte kedve lett volna visszamenni és megmondani -152- nekik: nem olyan egyszerű, Kolozsváron soha túl nem járt falusi pappal van ám dolguk. Ezért az utolsó gondolatért aztán még jobban haragudott magára. Hát miért volna abban restelni való, ha valaki nem járt túl Kolozsváron?

Mikor este hazament a Brassó városához czímzett fogadóba, Benedek kurátor uram, a ki szerencsésen eladta a kukoriczáját, azzal fogadta:

– No, tiszteletes uram, szerencsével jártam, mert még fuvarom is akadt hazafelé.

– Kicsoda?

– Az oláh papnénak és a lányának a podgyásza.

– A garabói oláh papné, meg a lánya?

– A’bizony. Most jöttek haza Rumániából.

– Egy lilába öltözködött időses asszony és egy szürkeruhás fiatal lány?

– Az. Ösmeri őket?

– Nem. Csak a kávéházban láttam. És elfogadta a fuvart?

– Nem egészen. Ugy félig. Mert azt mondtam nekik, hogy a papommal vagyok itt, s ő neki is lesz még beleszólása.

Palika homloka ránczba húzódott.

– Hát csak fogadja el, kurátor uram.

– Ugy-e, azért megférünk mi ketten a szekeren?

– Nem. A könyves ládámat tegye föl. Én majd haza megyek gyalog.

– Gyalog? Azt csak nem engedhetem, tiszteletes úr.

– Én pedig nem mehetek az oláh pap podgyászos szekerén. Megértette?

– Meg. Igenis. De nagyon.

Azzal égő pipájának lecsukta a kupakját, az egész készséget zsebretette s fölment a korcsma ebédlőjébe. A garabói papné és leánya ott vacsoráltak. A kurátor egész illedelemmel odalépett:

– Instálom, tisztelendő asszony, nem vihetem Garabóra a podgyászt. -153-

– Miért?

– Hát úgy határoztuk a tiszteletes úrral, hogy magunknak is van egy kis czók-mókunk, a két lovam nem igen bir el többet, mint ezt, meg kettőnket.

– Ezt a papja nélkül is tudhatta volna.

– Tudtam én azt, instálom, de nem voltam benne bizonyos. De most, hogy a tiszteletes úrral beszéltem, egészen tisztába vagyok vele.

– Hát most, késő este, hogyan kerítünk szekeret a pakkunknak? Magunknak is csak nagynehezen kaptam fiakkert.

– Majd én megpróbálok szerezni egyet, – ajánlkozott Benedek uram, – hiszen szekeret könnyebb kapni, instálom, mint hintót az asszonyságok számára.

– Próbálja meg, barátom, kap majd borravalót.

Benedek uram csavart egyet a bajuszán.

– Nem ismer engem a tisztelendő asszony? Én vagyok a kurátor. A jó szó az irányadó nálam, nem a borravaló. Majd visszajövök. Jó egészséget kivánok.

– Milyen büszke nép! – szólt a lány, újra beparfümirozva zsebkendőjét.

– Ugyancsak kellemetlen dolga lenne az apádnak, ha ennyi esze volna a parasztjainak.

Egy pár percz mulva újra beállított Benedek uram.

– Rendben van a dolog.

– Van fuvaros?

– Nincs, de lesz. Ha nem hozok reggelig, magam viszem Garabóra a tisztelendő asszony podgyászát.

– No, úgy-e, hogy elbirják a lovai?

– El, mert ebben az esetben a tiszteletes úr gyalog megy haza.

– Ej ha, de udvarias ember. Pedig apád azt írta róla, hogy egy vad, visszavonult remete, a ki gyűlöli a világot.

Benedek uram az első mondatra felelvén, így szólt:

– Nem úgy van, könyörgöm, mert a tiszteletes úr semmi áron nem akarja, hogy én a fuvartól elessem. -154- Én pedig nem akarom, hogy ő gyalog menjen haza. Ebbe’ hát össze vagyunk még egy kicsit külömbözve.

Florica fehér fogait egy körtébe merítve, szólt:

– De hát híjjuk meg azt a szegény fiút a mi kocsinkra, a bakon pompás helye lesz. Kend pedig vigye a podgyászunkat.

Benedek uram kettőt köhintett.

– Bajos, instálom. Nagyon bajos. Mert a mi papunk aligha ül föl az oláh papné bakjára, ha már a bagázsiás kocsija se kell neki.

(Benedek uram addig diplomatizált, míg végre kikottyantotta az egész tényálladékot.)

– Ugy? – szólt dühösen a papné, – hát akkor pusztuljon innen, szemtelen paraszt.

Benedek uramnak egyet villant a szeme, de nem szólt. Csak föltette a sipkáját, kivette alvó pipáját, a nadrágján végigrántott gyujtóval rágyujtott, négy-öt füstfelhőt fújt, ezzel szélnek eresztette a mérgét. Aztán, miután magaviseletével bebizonyítottnak vélte, hogy nem imponálnak neki, csöndes hangon megszólalt:

– Jó, jó, tisztelendő asszony; de azért kocsi lesz, mert megigértem.

Ezzel köszönés nélkül eltávozott. -155-