VI.

Az éjjeli vihar után remek friss volt a levegő az erdőben. A lovak vidám poroszkálással haladtak hegyre föl, völgybe le, áttörtettek vízmosásokon, melyekben még zuhogott a víz, s a két utitárs sokáig nem szólt egy szót sem egymáshoz.

Egy hegytetőn megálltak, lenyergeltek, Zalathnay füvet szedett marokra és megcsutakolta az izzadt lovakat. Mindezt szó nélkül. Szembe velük, a másik hegycsúcsról valami oláh pásztor botjára támaszkodva nézett le a völgybe. Zalathnay rámutatott.

– Nézz oda, fiam. Az ott az oláh nép története. Századokon át így néztek le biztos magasból a völgybe, hol azalatt a mi őseinket az ellenség öldöste. S mikor a mi udvarházainkból kipusztultak a lakók, akkor ők leszálltak a hegyekről, beültek a gazdátlan birtokokba, s azt mondták, hogy övék az ország.

Ettől kezdve Zalathnay beszédesebb lett.

– Én nem vétettem soha senkinek. Mindenkivel jól bántam. Miért bántottak engem? Miért irtották ki a családomat? Olyan emberek, a kik csak jóban részesültek tőlem. Engem is csak egy magyar kocsisom önfeláldozó hűsége mentett meg, az utolsó pillanatban. Bár ne mentett volna meg! Nem tapadna annyi vér a kezemhez. Mert rettentő boszút álltam. Mint boszuálló angyal dultam az oláhok közt… S az Isten azt mérte rám büntetésül, hogy hosszúéletű legyek, hogy -139- minél későbben láthassam enyéimet ott fent… Megálljunk! Itt pihenni fogunk.

Nemsokára egy tisztásra értek, melyen patak csörtetett végig. Ott újra lenyergelték a lovakat és legelni bocsátották, aztán lehevertek és vajaskenyeret, gyümölcsöt falatozva, friss havasi forrásvizet ittak rá. Még két pipa is előkerült Zalathnay iszákjából, füstölni kezdtek s hanyatt fekve, a kék eget nézték. Zalathnay lassan a földre eresztette a pipáját és elaludt. Jó sokáig aludt. Arcza kisimult és teljesen elvesztette komor kifejezését. Simándy meghatva nézte. Hirtelen, átmenet nélkül fölébredt és felült.

– Sokáig aludtam?

– Elég sokáig.

– Miért nem keltettél föl?

– Nem mertem. Arczán édes derű mutatkozott, s nekem az jutott eszembe, hogy bizonyosan a kis fiaival játszik.

Zalathnay elfordította fejét s fölkelt.

– Gyere utánam.

A tisztás egy sarkára vezette, s a bokrokat félrehajtotta. Egy sirdomb látszott kereszttel.

– Itt van eltemetve egy fiatal bécsi diák, a halálfejes légióból.

Körüljárta a sirt, a mely tele volt vadvirággal.

– Különös idők, érthetetlen idők voltak azok. Egy idegen harczol érettünk, a saját honfitársaink pedig föllázadnak ellenünk. Ez a lelkes stájer vagy tiroli gyerek elesik a magyar szabadságért, az oláh pedig, a ki velünk egy tálból eszik, dühödten, vérszomjasan ellene tör. Hej, sok ilyen beszédes sirdomb van itt, szép Erdélyországban, de az élők nem értik meg a halottak szavát… Gyerünk!

Tovább lovagoltak, s most Simándy beszélt, elmondván születését, neveltetését és iskoláztatását. A mint belemélyedt, hangja egyre szakgatottabb lett s végre egészen eltompult. Zalathnay ránézett. -140-

– Elég volt, fiam, ne folytasd. Emlékeiddel, látom, fájdalmaid visszatérnek. Még fiatal vagy, vigasztalódni fogsz és boldog leszel.

Rekedten felelt Simándy:

– Boldog leszek, remélem, de nem földi értelemben. Én a földtől, a sártól, a rögtől elszakítottam magam, atyám, s csak isteni és nemzeti hivatásomnak fogok élni… Jaj volna nekem, ha nem tudnék elszakadni a földtől!…

Sokáig hallgatagon haladtak odább. Egyszerre csak egy fensíkra értek, zab-, kukoricza- és krumpliföldek közé. Funtinellben voltak. Beértek a faluba, a mely rongyos viskókból állott, temploma nem volt. Csakhamar szemükbe tünt a kastély, Zalathnay háza. Egy oldalon mély vízmosás, a többi oldalon magas kőfal vette körül. Olyan volt, mint egy kis vár. Az egyik végén kápolna volt, ennek a kriptájában aludták örök álmukat a Zalathnayak háromszáz esztendő óta: ezek a hős és ingatag, cselszövő és szenvedélyes, vallásos és tivornyázó, nagyeszű és félbolond, vad, marcona, de utólérhetetlenül kedves erdélyi urak, kik a Kelet és Nyugat ott lefolyt nagy harczában oly csodálatosan fönn tudták tartani magukat, megőrizve annyira érdekes individualitásukat. Simándy különös meghatottsággal nézett az oszlopos magas tornáczra, szinte várta, hogy csatlósok, apródok futnak elő, megfogni a lovak kantárszárát. Aztán tekintete Zalathnayra esett, fáradt alakjára, ránczos arczára, ősz szakállára: ime a legvitézebb nemzetség utolsó sarja, a kinek összes vágya csak az, hogy odategyék a kriptába, ősei mellé… S akkor a ház pusztulásnak indul… köveit széthordják… s bele költözik a bagoly, meg a denevér.

Az istállóból egy oláh kocsis futott elő a lovakért.

– A papnak a lovait is bekötöttem, nagyságos úr.

Zalathnay meglepetve nézett rá.

– Miféle papét?

– Az oláh papét, instálom. -141-

– Hát az mit keres itt?

– Nem tudom, instálom, csak jött és fölment a beteghez.

– Ki engedte meg? – ordította Zalathnay elvörösödve.

– Instálom, Borka asszony tudja, – szólt a kocsis remegve és elvezette a lovakat.

Zalathnay fölsietett a lépcsőn, Gábor utána. A tornáczon egy félig parasztosan öltözködött öreg asszony jött eléje.

– Borka, ki rendelte ide az oláh papot?

– Maga a haldokló, instálom. Az ördög kínozza szegényt és szeretné, ha kiüznék belőle. A haldokló kivánságát nem szabad megtagadni, nagyságos úr.

– Hol az a pap?

– Most ölti fel a misemondó ruháját.

Zalathnay be akart rohanni, ekkor Pál megfogta a vállát.

– Vezessen a beteghez. Ne foglalkozzunk mással.

A ház tulsó oldalán volt a cselédek traktusa, odamentek és beléptek a beteghez, a ki nagyon öreg ember volt.

– György szolgám, ismersz? – kérdé Zalathnay.

A cseléd intett, hogy ismeri.

– Nézd elhoztam a papunkat, hogy föladja neked az Urvacsorát.

A cseléd Pálra nézett.

– Szenvedek, – nyöszörgé.

– Megfognak enyhülni kínjaid, figyelj Isten szolgájára.

Borka vánkost tett a beteg feje alá és félig felültette. A nyitott ajtón lassankint több-több cseléd szivárgott be. A folyosón is parasztok voltak, a kik letérdeltek, keresztet vetettek magukra és mormogva imádkoztak.

Simándy magával hozott pakkjából elővette palástját, az ütött-kopott kelyhet, bort töltött bele, s egy -142- tálczán kenyeret szelt. A palástot magára vette, kezét összekulcsolta és fohászkodott:

– Kegyelmes Isten! Téged óhajt és vár a nyomorúság terhe alatt elalélt lélek! Jőjj, óh, jőjj, irgalom Istene, erősítsd és vigasztald a te szegény, beteg szolgádat, Amen.

Itt a bibliát a kezébe vette, égre emelt tekintetét a betegre sülyesztette, s így szólt:

– Keresztény társam! Ohajtottam, hogy mostani nyomorúságod közepett az Úr szent vacsorájában részesülj és ezáltal lelki vigaszt találj az Istennél. Ime, eljöttem hozzád, mint az én Uramnak, a Jézusnak szolgája, a te óhajtásodra. Kivánom, hogy legyen az Úr szent vacsorájában való részesülésed hitednek erősítésére és a lelkednek megnyugtatására.

Jézus érettünk, bűnös emberekért halt meg a keresztfán és mikor az ő halálát emlegetjük, ugyanakkor saját bűnös voltunkról is meg kell emlékeznünk. Emlékezzél meg te is a Jézus kínos haláláról, de emlékezzél meg egyszersmind arról is, hogy te is bűnös ember vagy és neked is szükséged van az Isten bűnbocsátó kegyelmére. Jer azért, emeld föl szivedet az Istenhez és imádkozzál.

Könyörülő Isten! a te szent fiad én érettem is szenvedett és meghalt a keresztfán. Bocsásd meg, a mit életemben ellened és törvényeid ellen vétettem, hogy ha betegágyamból a koporsóba kellene is szállanom, lelkem hozzád mehessen, a Krisztus érdeme által megtisztítva, ártatlanul.

A beteg merőn nézett a papra, lassan összetette kezeit és utána mormogta az imádságot. Az imádság után a pap kihirdette a bűnbocsánatot és így fejezte be:

– Az irgalmas Isten készítsen el szent lelke által és tegyen szent fia asztalának méltó vendégévé, Amen!

Akkor a kehelylyel és a kenyérrel odalépett a beteghez, s e két szín alatt kiszolgáltatta neki az Urvacsorát. A beteg ezalatt nyugtalanul futkosó tekintettel az ura szemét kereste. De Zalathnay nem nézett rá. Térdre roskadt és ő is fölvette az Urvacsorát. Eszébe jutott, hogy mikor volt az ő házában utóljára magyar pap: a -143- mikor a kisebbik fiát keresztelték. És két nagy könnycsepp gördült végig az arczán.

A pap halkan suttogta, miközben az Urvacsorát osztotta:

– Részesüljetek a Jézus megtöretett testének és kiontott vérének jegyeiben, mint a bűnbocsánat és üdvösség igéretének pecséteiben.

Azután emelt hangon így folytatta:

– Íme, szenvedő testvérem, megadta az Isten szíved kívánságát, hogy részesülhettél a szent vacsorában. Oh, szolgáljon ez hited erősítésére és lelked megnyugtatására, hogy béketűréssel hordozd a rád mért szenvedést és nyugodt lélekkel várjad Isten akaratának rajtad való beteljesedését akár az életre, akár a halálra. Most pedig jer, emeld föl ismét szívedet az Istenhez és imádkozzál:

– Jó Istenem, édes atyám! te vagy nekem egyedüli örökségem, te benned nyugszik meg az én lelkem. Légy áldott, hogy a nyomorúságban is velem vagy, vígasztalsz, bátorítasz és az örökkévalóságba menetelre előkészítesz. Kész vagyok, uram, hozzád menni, mihelyt akarod és Idvezítőmmel én is azt mondom, «legyen meg a te akaratod», de míg e földön éltetsz, adj erőt a szenvedés elhordozására, hogy ne zúgolódjam ellened. Mikor pedig elhozod utolsó órámat, atyám! vedd magadhoz lelkemet és dicsőíts meg engem te magadnál. Amen.

Itt a pap kis szünetet tartott, aztán kezdé:

Mi atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, legyen meg a te akaratod…

Itt a beteg szeme fölragyogott, keresztet vetett magára s oláhul elmondta hangosan a Miatyánkot.

Simándy megvárta, míg szaggatott hangján végigdöczögött az imádságon, akkor kiterjesztette föléje kezeit és elmondta az áldást:

A jó Isten hallgassa meg kérésedet, nyugtassa meg a te lelkedet s adjon testednek megkönnyebbülést a lélek nyugalma által. Amen!

A szertartás véget ért. A fiatal pap hátra lépett. -144-

– No György, öreg szolgám, – szólt Zalathnay, – megnyugodtál?

Az öreg kétségbeesett tekintetet vetett urára. Kis ideig habozott, aztán halkan így szólt:

– Én jó gazdám, bocsáss meg öreg szolgádnak… de hallom, a halál kopogtat az ajtón… ne engedd elveszni hív szolgádat…

– Mit akarsz?

– A tiszteletes úr elvégezte a dolgomat a Dumnezeuval…

Itt megakadt. Majd rekedten folytatta:

– De engem a drak fojtogat… érzem, hogy bennem van… nem enged általmenni az idvesség kapuján… leránt a kárhozatba.

Ordított és kimeresztette szemeit.

– Hozzátok a papot, a kiért küldtem. Ki volt érte Garabón? Pénzt is küldtem vele. Az oláh papot! Hát olyan rosszul bántam veletek? Azt akarjátok, hogy pokolra menjek? Hol a kereszt? A gyertya? A füstölő? Hatalmat vesz rajtam az ördög… Segítsetek!

Hangja zokogásba fulladt… a félelemtől hangosan vaczogott a foga. Simándy halálsápadtan nézett a boldogtalanra. Minden kiáltása úgy hatott rá, mint egy baltacsapás a fejére. Már ebben kipusztult a hit és rabjává tette a babona. A saját papja csak olyan ember neki, mint ő maga, legföljebb tudósabb… és föléje magasodik a másik, a ki azt hirdeti, hogy az Isten minden hatalmat az ő kezébe adott… a ki uralkodik az ördögön, a rossz lelkeken… a ki nélkül nem üdvözülhetsz, ellenben pokolra juthatsz, ha ő akarja. A ki áraszthat rád fehér napokat és elboríthat fekete napokkal, a hogy a kedve tartja. S a mint a beteg ott sikoltozott és fetrengett, a fiatal pap előtt feneketlen mélység és mérhetetlen távolság nyilt meg. Előtte állott az ellenség: Bizáncz! A pompa és a külsőségek diadala a lényeg fölött, a babona diadala a hit fölött… Mint a kénköves füst, a földre lapulva kúszik szét közöttünk -145- a bizánczi hit, ez az Ázsia miszticzizmusával, Egyiptom bűvészetével összekevert kereszténység, mely a szlávok pogánykori hitvilágát is megőrizte… ez a hit, mely bilincsekben tartja a szabad akaratot s az Isten tiszteletét az ördögtől és a gonosz lelkektől való félelemmel tartja fönn. Ez az ördög diadala az Isten fölött! Ezzel a hatalommal mersz szembeszállni, óh gyönge ifjú, puszta falú kopott templomoddal, egyszerű imádságaiddal, bibliáddal? A Keletnek üzensz te háborút?… Daczosan rántott egyet a vállán… Eszébe jutott, hogy egykor Botond bárdjával bevágta Bizáncz kapuját… és ökle összeszorúlt, mintha ütni akarna… Aztán nekidűlt a falnak, mert a feje szédült a mélységes és sötét dolgoktól, melyek fején átvillantak…

Kint megszólalt a csengetyű. A cselédek, a parasztok letérdeltek… Két ministráns gyerek lépett be, füstölővel, gyertyával… Zalathnay az ajtóhoz ugrott, fölegyenesedett, s az a gyilkos düh jelent meg az arczán, melylyel egykor harczba indult, családját megboszulni. És ekkor Simándy szelíden lefogta karjait és félrehúzta.

És jött a garabói oláh pap, kettős kereszttel a kezében és a beteg ágyához közeledett. S a beteg lecsendesedett és rajongással szegezte tekintetét a papra. És a pap elővette nagy könyvét és megszólítván az ördögöt, kiűzéséhez fogott ezen igékkel:

– Megátkozlak téged, a gonoszság és a gyalázat kútforrását, az ellenkezés és galádság kezdőjét és létrehozóját! Megátkozlak téged az égi fényből kitagadott és kevélységed miatt a mélység sötétébe taszítottat. Megátkozlak téged és minden akaratodnak engedő erőt. Megátkozlak téged, tisztátalan lélek, az Istennel, Adonaival, Eloival, a mindenható Istennel! Menj ki és távozz Gyorgyéból, Isten szolgájából. Megátkozlak téged az Istennel, ki szavával teremtett mindent, ki alkotta a látott és nem látott természetet, ki teremté az embert az ő képére, ki előbb ezeket angyali őrködésével megvédte, ki a magasból vízzel fullasztá meg -146- a bűnt, s az ég alatti mélységeket kitárá és a tisztátalanságot cselekvő óriásokat megrontá és ama becstelenek tornyát szétrombolá – és tűzzel és kénnel égeté meg Sodoma és Gomora lakóinak földjét, minek tanújaként füstölög az olthatatlan füst; ki vesszővel elválasztá a tengert és a népet száraz lábbal vezeté át s Fáraó zsarnokot és Isten ellen küzdő hadseregét habok közé temette örökre… Megátkozlak azzal, ki a szelet megdorgálá és lecsendesíté a tenger viharát, ki elűzé az ördög seregét.

Félj, fuss, hordd el magad, távozzál, tisztátalan és förtelmes ördög, a ki a mélységből való csalárd vagy és alak nélküli, látható szemérmetlenségre, látható álnokságra; bárhol légy, avagy menj: akár te vagy maga a Belzebub, akár a megrázó, akár kigyó képében, akár vadállat alakjában, akár mint a pára, akár mint a látható füst, akár mint férfi, akár mint nő, akár mint állat, akár mint madár, akár mint éjszakán beszélő, akár siket, akár néma, akár rögtön megrémítő, akár összetörő, akár leselkedő, akár nehéz álomban, akár betegségben, akár tehetetlenségben, akár kaczagásra gerjesztő, akár könnyeket okozó, akár bujálkodó, akár kéjes könnyekre fakasztó, akár büdös, akár kivánságos, akár gyönyört adó, akár mérgező, akár szerelemben megőrült, akár csillagokból jósló, akár házi kuruzsló, akár szemérmetlen, akár veszekedő, akár állhatatlan és a hold szerint változó, akár valamely időben visszatérő, akár reggeli, akár déli, akár éjféli, akár késői vagy hajnalhasadti, akár önként lepted meg, akár valakitől küldve vagy, akár váratlanul érkeztél, akár tengerből, akár patakból, földből, kútból, omladékból, sírból, tóból, nádasból, iszapból, völgyből, erdőből, fákból, madarakból, akár dörgésből, akár bányatetőből, vízfürdőből, pogány temetőből, akár a honnan tudjuk, akár a honnan nem tudjuk, akár ismert, akár ismeretlen, akár nem látott helyről: távozzál és költözzél, szégyeld meg magad az Isten keze által alkotott és diszített képtől.

Félj a megtestesült Isten hasonlatosságától és ne rejtsd el magad Gyorgyéba, Isten szolgájába, mint vasbot, tűzkatlan, pokol és fogak csikorgatása, – lázadásod büntetése -147- vár… Félj! Fuss! Hallgass! Ne térj vissza, se el ne rejtőzzél más tisztátalan lélekkel, hanem térj nedv nélküli puszta, műveletlen földbe, melyen ember nem lakik, csak az Isten látogatja, a ki megöli mindazokat, a kik megsértik és leselkednek az ő képmása után; ki a sötétség lánczaival bilincselve adott át a pokolnak téged, a gonoszságok föltalálóját és elkövetőjét – ördög! Mert nagy az Istentől való félelem és nagy az Atya, Fiu és Szentlélek dicsősége, most és mindörökké. Amen.

És a beteg elaludt és arcza mosolygott. Simándy megtörölte izzadt homlokát, kézen fogta Zalathnayt és kivonszolta.

– Itt a csatát elvesztettem, – mondá halkan és szomorúan.

– Én meg ezt a világcsaló papot becsukatom, – dörmögött Zalathnay.

Simándy fejét csóválta.

– Az áfuriszálást már Bethlen Gábor fejedelmünk eltiltotta, – folytatta Zalathnay, – s be is csuktak e miatt egy csomó papot.

– De ha a nép lelkének ez kell. Ha ez megnyugtatja, boldoggá teszi, van-e jogom útját állni? A beteg ember, a haldokló ágyánál megszűnik a vallási kérdés. S ha a beteg egy útszéli czigányasszonyt hítt volna, hogy ráolvasson: annak se állhattam volna az útját nyugodt lélekkel.

Zalathnay szobájába értek. Az öreg lehevert egy medvebőrrel letakart divánra, Simándy pedig az ablakhoz állt. Hosszú szünet támadt, mind a kettejükben borzongott még az elmult századokból maradt, imént hallott sötét átok.

Végre megszólalt Zalathnay:

– Hallod fiam, eredj te vissza nagy Magyarországba, azok közé a boldog magyarok közé, a kik odaát azt hiszik, hogy ebben az országban nincs semmi baj. A kik nem hallják a düledező végvárak le-leomló falának robaját. Mit keressz te itt? Mit akarsz te itt? Fáj a szívem, hogy itt látlak. Mit keres a pálma a jégsivatagon? -148-

Simándy összefont karokkal megállt a vén ember fölött.

– Mikor Pompejit kiásták, a város kapuja mellett találtak egy kővé vált római katonát. Egy közönséges, rosszul fizetett közkatonát. Odaállította a tisztje, hogy őrizze a kapút. A föld megrendült, a Vezuv elkezdett mennydörögni. Lángoszlopok törtek elő kráteréből, a lakosság menekült. A katona ott maradt őrhelyén. Fekete füst terjedt el a földön, forró hamú esett az égből, a gyilkos forróságú láva sisteregve ömlött alá a hegyről. A katona ott maradt őrhelyén. A láva elborított minden utczát és emelkedett. A nép egymást gázolva, sikoltozva menekült a katona mellett el, ki a városból. A katona a kapu falának támaszkodott, keményebben megmarkolta a kardját s nem mozdult onnan. Ott halt meg, a parancs, a kötelesség oda szegezte; egyedül ő nem vesztette el a fejét az általános rémületben… Az a római katona én vagyok.

Zalathnay felkönyökölt s néma csodálattal nézte, hallgatta a fiatalembert… Az est árnyai lassankint ráborultak a tájra. Az erdőből halk zúgás hallatszott, mintha az aludni térő fák gyöngéden búcsúznának egymástól. Néha valami láthatatlan éjjeli madár éles vijjongása ütődött idáig. Az öreg Zalathnay feje fáradtan lehanyatlott és elaludt… Kis idő mulva megcsendült a kápolna lélekharangja, Simándy fogta a bibliáját és távozott. Éjjel ébredt föl az aggastyán és szolgáinak csöngetett. Az udvaros, a ki ajtaja előtt összekuporodva aludt, bejött égő gyertyával.

– Mit csinál György?

– Meghalt, uram, az örök világosság fényeskedjék neki.

– Hol a magyar pap?

– Imádkozva virraszt a halott mellett, az asszonyokkal.

– Hát az oláh pap?

– A birónál kártyázik. -149-