XIV.

A nagyurak másnap kora reggel csengős szánjaikon elutaztak szolgaszemélyzetükkel, s talán soha az életben egy gondolattal se fordultak többé a kis hegyi falu felé. A gróf jól ismerte Todorescut, s távozásakor egy ötvenest adott neki négyszemközt. A pópa egy darabig vonakodott, de végre mégis elfogadta. Simándy, mikor a kis kakasharangot csöngeni hallotta, kiállt háza elé a partra. A gróf odaintette, kezet fogott vele, s lediktálta neki a jószágigazgatója czímét, a kihez forduljon, ha az eklézsiának bármire szüksége lenne. Lord Harrington és Vensolov ezredes szintén nyájasan, kézszorítással búcsúztak el tőle, s ő úgy nézett a tovarepülő szánok után, mintha a czivilizáczió vonulna ki azokon a faluból. Egyedül maradt.

És a mint az úri társaságot elnyelte az erdő, lassan visszafordult a félig hó alá temetett falu felé. A házak kéményéből egyenesen szállt fölfelé a füst. Az oláh templomban kegyetlenül harangoztak, s nehéz czammogással, idomtalan czondrába pólyált oláh parasztok bandukoltak itt-ott a házak közt, a misére. Oly hideg, oly alacsony, olyan közönséges volt körülötte minden. Elszorult a szíve, s hideg futott át rajta. Ujra elfogta az a gondolat, mely Derry halála s Anikó hűtlensége után uralkodott rajta: ő már befejezte életét, nem érdemes tovább tengődnie. -222-

S nehéz gondolatokba merülve sétált ki az erdőbe, a mezőre, hol nyáron annyi szép virágot szedett. S egy-egy csúcson, melyről szabadabb kilátás nyilt, elővette messzelátóját, s lenézett a faluba. A messzelátó önkénytelenül is a papék háza felé fordult, s ő dobogó szívvel leste, hogy nem pillantja-e meg a kedves gyermeket, kinek társaságában tegnap oly édes órákat töltött.

Estefelé Floricának egy levele érkezett, mely őt egészen szárazon vacsorára hívta, úgynevezett tyúkverőre, mely a maradék elfogyasztásából áll. Egészen belesápadt a levélbe, s azt vetette oda a cselédnek:

– Nem megyek.

De mikor a cseléd eltávozott, utána futott, s azt mondta neki:

– Nézd az arczomat. Be van kötve. Elestem és most az arczom csupa seb. Igy nem mehetek vacsorára.

De a kis Florica nem tágított. Nemsokára jött vissza a cseléd, hogy akár fáj az arcza, akár nem, csak jőjjön azonnal vacsorára.

És a hatalmas legény megpuhult, kellemes érzelmek melegét érezte szívében, s mint a párját kereső hiúz, futott végig a falun, az oláh pap házához. Valami mámor fogta el, mely megzsibbasztotta érzékeit. Nem gondolkozott, csak Floricát nézte, s vacsora közben, a zongora mellett száz meg száz semmitmondó ostobaságot fecsegtek össze-vissza s egymás szemébe nézve gyerekes örömmel nevetgéltek.

Óh, mily jól érezte magát e pillanatban Simándy, elfeledkezett mindenről, a multról, a jelenről, a jövőről, s az a sejtelem derengett a szívében, hogy ezek az édes ostobaságok ennek a rövid földi életnek nagyon is lényeges alkatrészei. Egyszer már fészket vert szívében a szerelem, de hajh, a sors kiverte onnan. A félszeg, székely falusi Madonnával sohse űzhették az első, ifjú, bimbozó szerelem bohó játékait. Mikor ez az érzelem leghevesebben forrt szívében: csak egy -223- fakó arczképet őrzött tőle s erre vesztegette tekintetének minden tüzét. Derry szerelmét csak akkor tudta meg, mikor a Fehérország királynéját a sós hullámok már a végtelen Óczeán felé ringatták. Az első, életében az első lány volt Florica, a kit már karjai közt tartott, a ki vidám kaczajjal rálegyintett kezére, a kinek formás, telt, nyulánk teste sóvárogva hajolt feléje s szép arcza szelid boldogságtól sugárzott, mikor Pali tréfáit hallgatta. Szomorú gyermekkorára nehéz, küzdelmekkel telt ifjúság következett és nem ért rá, még csak futólag se, az asszonyokkal foglalkozni. S férfias ösztönei jóformán csak most ébredtek föl benne teljes erejükben.

Todorescu a vállára ütött. A pópa egy kissé pityókos állapotban volt. Egész nap itta a pezsgőt, melyet a gróf otthagyott. Arcza vörös volt, s nagyokat fujt.

– No, papocskám, nem sakkozunk?

Florica közbeszólt:

– Ugyan hagyja, papa. Simándy úr most nekem fog zongorázni.

– Elhallgass, te kis boszorkány, eleget mulattatok már.

– De papa!

– Csitt! Hol a sakktáblám?

Florica boszusan a zongorához ült, a két pap pedig sakkozni kezdett. Mikor Todorescura nézve a harmadik parti is veszendőnek indult, lesöpörte a figurákat.

– Eh, ostoba mulatság. Pezsgőt hozzatok!

Simándy föl akart kelni.

– Maradj öcsém, velem még sohse beszélgettél. Igyál!

Simándy fölhajtott egy pohár pezsgőt. A pópa dünnyögött:

– Én tudom, hogy nem vagy közönséges legény. Minek jöttél hát ide, az Isten háta mögé? Nem pap vagy te itt, hanem spion… arra vigyázol, hogy én itt mit csinálok… Ne üss le, öcsém… részeg vagyok… -224- igyál… holnap már nem fogom tudni, mit beszéltem… Én mondom neked, bolond vagy, ha itt ülsz… Itt már nincs mit tenned. Itt én parancsolok. A butaságnak nagyobb ereje van, mint az okosságnak. A mi népünk elmaradt, tudatlan, hiszékeny, babonás. Rólam azt hiszi, hogy úgy az Isten, mint az ördög mindig rendelkezésemre áll… Fél tőlem, tisztel és fizet, mert azt hiszi, hogy a fél zsebemből egész tömeg rossz lelket bocsáthatok rá. Ez az én erőm, ez az ő ereje, melylyel rátok fekszik, kik az Egy Élő Istent imádjátok és semmi mást… Egy Élő Isten… én is imádom… de az én népemnek az kevés… A nép szegény, alázatos, félénk, meg van rémülve, ha a főszolgabirót látja… no, igyál ebből a felséges italból… hát még mennyire fél, mikor Istenéhez akar fordulni! Nem is teszi. Előbb hozzám jön, én elűzöm a rossz szellemeket s a jó embert tovább vezetem… nem az Istenéhez, arra ő nem is gondol… csak a védőszentjéhez… a védőszentje aztán elkalauzolja az Isten trónja elé…

Simándy halálsápadtan hallgatta a mámoros pópa különös beszédét.

– Hallgass, ember, szavad úgy hangzik az én fülembe, mint az istenkáromlás.

– Ne vedd rossz néven, de sok pezsgőt ittam. Nem tudom mit beszélek, de lehet, hogy igaz, a mit mondok. Oláh ember el nem hagyja a hitét, mert ezer babonaszál fűzi hozzá, s ezerféle átokkal sujthatjuk, ha el akar szakadni. Ne is küzdj ellenünk. Hiábavaló. Aztán az oláh mind szegény, a ki itt gazdag, az magyar és úr és szász. Erdélyben a szegény ember nyelve az oláh, s ez teszi őt rokonszenvessé a szegénysorsu magyar előtt…

Florica arcza jelent meg Simándy előtt. A lány egy nagy vizes poharat szinültig megtöltött pezsgővel s szólt:

– Igya meg az én egészségemre! -225-

És Simándy, ki remegő ajakkal készült felelni a papnak, megragadta a poharat és fenékig ürítette.

Florica újra tele töltötte a poharat s egy kortyot ivott belőle. Aztán lángoló tekintetet vetett Palira.

– Ezt is igya meg, – suttogá.

S Pali jól ismerte a babonát: hogy ezzel a lány szerelmét iszsza meg. Remegő kézzel nyult a pohár után s rekedten szólt:

– És ha méreg volna benne, azt hiszi nem innám meg?

Ezt is fölhajtotta, belenézett az üres pohárba s szólt:

– Akkor talán még szivesebben meginnám.

A pópa az asztalra könyökölve, mámorosan nézett rá.

– Ide hallgass, magyar! Én azt mondom neked…

Pali olyat ütött az asztalra, hogy a poharak tánczoltak.

– Elég! Tudod-e, hogy székelylyel beszélsz? Másfél ezer éve vagyunk itt… Mi Attila népe vagyunk… Másfél ezer év előtt is világhódítók voltunk… ti meg most is libapásztorok vagytok…

A pópa megfogta Simándy karját.

– Jó, de most mi következünk. Ti elvégeztétek, elvonultok…

E pillanatban a konyhában megszólalt a dudásbanda. A pakulárok jöttek oda tisztelegni a gazdájuknak és köszönetet mondani Simándynak. A ház udvarában nagy tüzet raktak, s a nép körüljárta az Ardeleanát. A mint Todorescu a dudaszót meghallotta, kirugta maga alól a széket, s kezét, lábát hajigálva, dühösen tánczolni kezdett. A mócz vér felpezsdült benne. Rekedten kiabált és süvegét a levegőbe hajigálta. Majd egy ugrással az asztalnál termett s lesöpörte a pezsgőt.

– Pálinkát hozzatok ide! Nem kell ez a komisz úri ital! -226-

Üvegből itta a pálinkát, s aztán odatette Simándy elé. A fiúban már össze volt kuszálva minden érzés, minden gondolat… csak Floricát nézte, a ki tapssal és lábdobogással nézte apja vad mozdulatait… Valami ördög rohanta meg iszonyú erővel, ránczigálta, s a fülébe ordította: igyál, feledj, kezdj új életet, bolond!

Inni, feledni, új életet kezdeni! De jó is volna egy olyan orvosság, vagy kés, a mely az agyból kivágja azokat a sajgó, fájó sejteket. A fehér ital ott csillogott előtte. Talán ez az? A nyomorult nép egyetlen orvossága, vigasza, barátja. Az ópiuma, a morfiuma. Tágra nyilt szemekkel nézte, aztán kinyujtotta a kezét, fölragadta és fölhajtotta… mintha láng csapott volna végig egész testén, láng, mely pusztít benne. Aztán hőség futott keresztül rajta, majd egyszerre egészen könnyűnek érezte magát, s vigan fölkelt. A dudaszó hirtelen megszünt. A muzsikusok kétfelé váltak, s ott állt Petru, a pakulár, tányérral a kezében.

– Domnu magyar pópa, a pakulárok ma levágták legszebb birkájukat, hogy hazaérkezésüket ünneppel megüljék. A vacsorán nem feledkeztünk meg rólad, ki Gyorgye társunkat megmentetted, s elhoztuk neked a birka forró szívét, mert a ki azt megeszi, boldog lészen, mert szelid, jó asszonyt ád neki a jó Isten párul. Fogadd tőlünk szivesen.

Odalépett Simándyhoz, a ki ökölre szorított kézzel várta, s energiájának utolsó morzsájával a ficzkót tányérostól ki akarta lódítani. Ekkor Florica termett Petru mellett, kivette a legény kezéből a tányért, s a kis czicza dorombolásához hasonló meleg hangon így szólt:

– No, egye meg. A szelid, jó asszony nagy kincs.

S Pali megtört. Megette az oláh lánytól kinált birkaszívet. A duda újra megszólalt, a fiú daczosan hátraszegte a nyakát, elkapta Floricát, s szilajon járni kezdte vele a hunyadmegyei hórát. Todorescu a feleségével -227- ugrált, a ház előtt a havon a parasztok üvöltöttek, tánczoltak s a tüzet ugrálták keresztül. Florica haja elszabadulva hullott alá, s Pali végigsimította remegő kezével. Majd hirtelen megállt.

Magyar-Garabó.

– Florica, bocsásson, rosszul vagyok. Valami összeszorítja a szívemet.

– Üljön le egy kicsit a mellékszobában, ott friss a levegő, az ablakok nyitva voltak.

Pali betántorgott a sötét szobába. Tapogatva megkereste a divánt s úgy zuhant végig rajta, mint egy darab fa.

Florica nagy bundát kapott magára és a tornáczra futott, a nép mulatozását nézni. Kis idő mulva bejött, s égő gyertyával, lábujjhegyen bement Simándyhoz. Simándy hanyatt feküdt, aludt; arcza halálsápadt volt, homloka, szeme kegyetlen ránczokba huzódott, a mi valami végtelen bánatos kifejezést adott neki. Zihálva lélekzett, s néha mélyet sóhajtott. Florica összekulcsolt kézzel sokáig bámult rá, aztán lehajolt s hirtelen megcsókolta. És ime, mintha rossz álmai elfutottak volna: a ránczok elsimultak, a szomorúság eltünt, lélekzete is rendes lett. Nyugodtan aludt.

… Odakint a részeg nép a részeg pópa vezetése alatt elénekelte az Ébredj román kezdetü lázító dalt; a dudások pedig elindultak a falun végig, s a Hóra és Kloska lázadása idejéből fönmaradt, magyar-irtást hirdető csatadalokat fujták. -228-