XV.

Simándy hajnal felé ébredt föl, nehéz fejjel, bután. Eltartott egy darab ideig, a mig rájött arra, hogy hol van. A ház és a falu csöndes volt már, tapogatódzva ért ki a tornáczra s elsompolygott a pópa házától, mint egy leforrázott kutya.

Egy hétig nem bujt ki a házából. Szégyelt a napvilágra jönni. Homályos sejtelme volt arról, hogy valami olyast cselekedett, a mi korábbi életétől merőben különbözik. Azután a szivét akarta kipróbálni. Néha úgy érezte, hogy Floricát nem szereti; nos, akkor egy hónapra elmegy a városba, emberek közé. De mikor ez a föltevés megérlelődött benne, olyankor végtelen fájdalom fogta el a szívét. Ime, most Florica szorítja össze kicsi markával. Tehát mégis az ő kezében van. De hát mi következik abból, ha szereted? Nem vagy-e te erős férfi, a ki a szenvedések iskolájában nőttél nagyra? Nem vagy-e te pap, vértanu, próféta? Mi közöd neked a földi salakhoz? Nem állsz-e te a hegycsúcson s alattad mélyen kavarognak az emberi szenvedélyek, bűnök, indulatok piszkos felhői, ködei? Óh, én édes Istenem, de mikor ez a hegycsúcs oly kopár, oly hideg, levegője oly metsző… s ő úgy vágyik a ködtől eltakart völgybe, a rongyos faluba, a szalmafödeles házba, a nyájas tűzhely mellé… Hogy megdobbant a szíve, mikor megjelent a Todorescuék -229- cselédje, a Petru szeretője, s hívta a pópáékhoz. Milyen nehezére esett neki azt üzenni, hogy beteg s a házból se megy ki.

Ez a hét a szenvedések hete volt. Az erős, de hanyatló lélek végső tusája a gyönge testtel. Se tanítás, se imádkozás, se olvasás, se séta nem használt; valami vasmarok mindig egy bizonyos irányba csavarta gondolatait. A végzet ismét hatalmába kerítette, s végrehajtotta rajta azt, a mi odafönt meg volt irva róla a csillagokban.

Szombaton estefelé beállít hozzá Benedek kurátor úr fia, ünneplőben, egy szintúgy felöltözködött leánynyal, s emlékeztetvén a tiszteletes urat arra, hogy holnap lesz az esküvőjük, egyúttal beinvitálták, hogy ebédre tisztelje meg a kurátorék házát, vacsorára pedig sziveskedjék Tar Gerzsonékhoz, a lány szüleinek házához elfáradni.

A kurátor fiának esküvője nagy esemény volt, a fél falu kirukkolt rá és Simándy, mikor vasárnap az istentisztelet után félórával a templomban várta a násznépet, megdöbbenve látta, hogy még Floricza is az ifjú pár után jön elsőnek, az édesanyjával. Tar Sára, a menyasszony, ugyanis huzamosabb ideig kedvencz szobalánya volt Todorescunénak, s a papék még egy tuczat selyemzsebkendőt is adtak a lánynak. Florica derekára szép fehér prémes bunda simult, arczát a hideg pirosra csipte, akaratos, apró hajfürtei homlokába lógtak; de fekete szemeiből annyi szemrehányás nézett, szeretet sugárzott Simándy felé, hogy ez szédülést érzett s a nyitott imádságos könyv lapjai összegyűrődtek, beszakadtak ujjainak görcsös vonaglása alatt.

Pali magára vonta papi palástját, összekulcsolta kezeit, s az Úrasztala emelvényén állva, elnézett a sokaság fölött, azután kezdé:

Mindenható Isten, tekints alá kegyelmesen a Te szolgádra, a ki ime eléd járul, hogy áldásodat lekönyörögje egy ifjú párra, mely az Általad alkotott Természet örök -230- törvényei szerint Házadban megjelent, hogy e földi életre szeretetben egyesüljön s abban éljen, míglen ki nem nyilik számukra az üdvösség kapuja, s el nem hivattatnak, hogy őseik szellemével egyesülnének…

Itt tekintete lassan leereszkedett, s fáradtan megpihent Florica arczán. A lány áhítattal nézett a papra. Simándy mereven rászegezte tekintetét s kérdé:

– Te lány, ki előttem állsz, szereted-e ezt a legényt?

Florica arczán pir futott végig, ajkai mintha megmozdultak volna.

– Szeretem, – felelt Tar Sára.

– És te, legény, szereted-e ezt a leányzót?

És ekkor Simándy egész testén remegés szaladt át, ajkai megnyiltak és halkan rebegték: szeretem. És Florica, a ki tágragyúlt tekintettel nézett rá, megértette, lassan lehunyta a szemeit, mintha magához akarna térni a gyönyörűségtől.

– Szeretem! – felelt a vőlegény kemény hangon.

A szertartás folyt tovább és senki se tudta, nem is sejtette, hogy e pillanatban Simándy Pál és Todorescu Florica is szerelmet esküdtek egymásnak. És Florica szempilláinak kárpitja újra felgördült és tekintete mint egy ijedt madár kezdett ide-oda röpködni a templomban. Kereste, hogy mihez fűzze esküjét… a román lány lelkének hiányzott a kereszt, az oltár, az égő gyertya, a szent kép… a szobor… tekintete lesiklott a puszta falakról s szorongás fogta el szívét.

Simándy pedig befejezvén a szertartást, szóla:

Keresztyén társaim!

Odakint fehér halotti lepedő alatt megdermedve nyugszik a föld s hazakergeti a mezőről a munkásembert. Ne panaszkodjunk, nem kell irtózni a téltől, ellenkezőleg áldanunk és szeretnünk kell azt. Nemcsak a tavasznak és nyárnak, hanem a szomorú télnek is megvannak a maga örömei. De mi most ne az örömeiről, hanem a tanulságairól beszéljünk. A tél közelebb hozza az embereket. Mennyi -231- család jöhet össze csupán a tél kevésbbé szorgos napjaiban, – a tavasz, nyár és ősz munkái elfoglalják őket egészen és sokszor elszakasztják egymástól az egy és ugyanazon családhoz tartozókat is! És a tél visszaadja őket önmaguknak és egymásnak s egyesíti ismétlen őket. És mennyiőnk elég szórakozást talál a még viruló természetben, virágaiban, csodáiban, nap mint nap, úgy, hogy alig jut pár óránk a társas élvezetekre; de midőn a természet bezárja előttünk szépségét, mintegy e parancsolattal búcsuzik tőlünk: menjetek, keressétek most már az örömet ott, a hol egyedül találjátok, a családok és jóbarátok társaságában! Innét van, hogy télen ma is sokkal élénkebb a társaságos élet és sokkal több a mulatság, mint például nyáron; és ez így volt minden népnél, minden időben és így is marad. Óh, bölcs édesanya a téli természet: mikor visszavonul önmagába, arra tanít, hogy forduljunk mi is mimagunkhoz, ember az emberhez, s ha ő immár nem adhat nekünk virágot, illatot, enyhe napsugárt, élvezzük a társaság örömének édességét, virágait. 2)

… Mi itt a világtól elszakadva, a magas hegyek között, jóformán hozzáférhetetlen helyen élünk, rászorulva egymás szeretetére, támogatására… hát szeressük egymást, mert akkor a mi életünkben még zordon tél közepén is a nyár illatos virágai fakadnak… Keresztyén társam, ki kézen tartod ama keresztyén hajadont, a kinek most hűséget esküdtél, tudd meg, hogy az Isten megáldott, mert ifjui szíved idejekorán megtalálta a szerető szívet, ki a tied mellett fog dobogni, a tiedével fájni, ha bánatod van, örülni, ha örömed van… Óh, százszor szerencsétlenek azok, a kiket az Úr kegyelme ettől megfosztott… azoknak élete az örök hóval, jéggel födött hegycsúcsokhoz hasonlatos, melyek mellett a nap fényes, forró sugárkévéi is hatástalanul siklanak el, míg lejebb, a barátságos völgyekben uj életet fakasztanak… Hozzád fohászkodunk óh Atyánk, világítsd meg véghetetlen irgalmad sugaraival e -232- boldogtalanok életének sötét éjszakáját… Add meg nekik, hogy részük legyen a mindenható szeretetben, melyet Jézusunk hirdetett… Mert oly sokan vagyunk, kik szeretet nélkül elsorvadunk… kiknek oldalát lándzsával megszúrják… kiknek üdítő víz helyett eczet jut italul… kik hordozzuk a töviskoronát…

Simándy hangja mint egy kétségbeesett jajgatás hangzott végig a templom boltozatai alatt. A nép megdöbbenve hallgatta, talán nem értette, de a fájdalmat megérezte belőle. Florica remegve kapaszkodott anyja karjába, s szeméből egy könnycsepp gördült végig arczán. Simándy megtört hangon folytatta:

A próféta írja, hogy vőn Jóáb három nyilat kezébe és Absálómnak szivébe lövé. Egy szívnek három nyil! Mily kegyetlenség! Hiszen egy nyil elég az oroszlán szívének is! A puszták királyát is halálra sebezheti!… És az én szegény szívemet már két nyil járta át… Ments meg, óh Uram, a harmadik nyiltól… Imádkozzunk!

A szertartás, a beszéd, az imádság véget ért. Simándy padjába ült és tenyerébe támasztotta a fejét. A nép lassan távozott… Florica a templomajtóból visszanézett, de Simándy arcza eltakarva maradt.

És a pap egyedül maradt templomában és Istenével társalgott. A nyulánk, szép fekete lány pedig fájó szívvel futott egyenesen a maga templomába, az oltár elé térdelt, keresztet vetett, imádkozott, sirt, könyörgött, a mellét verte… s kérte a jó Istent, tegye boldoggá azt a szenvedőt, a kinek fájdalmas hangja még fülében rezgett, s ne feledkezzék meg itt térdeplő kis cselédjéről se, a ki mindig jó volt, nem vétett soha senkinek… s a kinek vergődő, puha, édes szíve annyira tele van szerelemmel, hogy ha könynyé válnék benne, egész életében patakzanék szelíd fekete szemeiből… -233-