XIX.

Három napig tartott a baltavári román mulatság, s ez idő alatt a városnak olyan képe volt, mintha Oláhország kellő közepén feküdt volna. Floricának pompás dolga volt. Szépségével is uralkodott, tánczával is hódított, modorával is elszédítette a fiatalságot. Megvolt benne az a bizonyos francziás műveltség, melyet Bukarestben el lehet sajátítani, de Párisban nem. Párisból viszik ugyan oda, de a franczia kultura a keleti orthodox talajon egészen más virágokat terem, mint otthon. Jó és kedves lány is volt Florica, de egy kicsit elkényeztették. S bár finom iskolákban járt, szive mélyén ott szunnyadtak a szenvedélyek, mócz parasztőseinek nyers szenvedélyei, párosulva a havasi lakók heves képzeletével, babonáival és zabolátlanságával. Simándy már az első pillanatban megkapta érdeklődését, szemük az első találkozáskor összevillant s Florica így szólt magában: ez tehát az ellenséges faj. Soha életében magyar emberrel nem beszélt, iskoláiban, környezetében csak rosszat hallott róluk. A kálvinistáról pedig éppen azt hirdették neki, hogy az egy engesztelhetetlen, kemény, durva, pogány faj, mely Erdélyben lábbal tapossa a szegény románt. Mindez fokozta érdeklődését Simándy iránt, a kiről tudta, hogy pap, tehát benne még fokozottabb mértékben meg kell hogy legyenek fajtájának említett tulajdonságai. S első találkozásukkor mindjárt ebből a fiúból költői lélek s bizonyos krisztusi szelidség sugárzott -255- feléje, mikor a virágokról regélt s hazája véres és szomorú történetéről, az elomló romokról, az elhullott népről beszélt. S figyelmesen megvizsgálva vonásait, fölfedezte arczán a nemességet, a férfias szépséget, s az a benyomása támadt, hogy oly ember áll előtte, a ki sokat szenvedett. S ha visszagondolt bukaresti, szebeni, tusnádi életére, az ugrifüles bojárfiúkra, a csélcsap, vidám, felületes katonatisztekre: eszébe jutott, hogy soha egy férfin se nyugodtak szemei olyan különös érzéssel, mint Simándyn. S a zajos és tarka életből a magányba jutva, unalmában is mindig visszatért arra a fiatalemberre, a ki vele egy faluban lakott, s első benyomásai nemcsak megmaradtak, hanem állandó gyökeret is vertek benne. Egyszer titokban megnézte Simándy templomát s elámult, mikor a puszta falakat, a szuette padokat látta. Micsoda hatalmas, bátor, önmagában bízó ember lehet, a ki innen, e kietlen, zordon egyszerűségből egyenesen a Mindenható Istenhez mer fordulni, semmi segítséget az övén kivül el nem ismerve és semmi más segítségért az övén kivül nem könyörögve… Azután valahányszor találkozott Simándyval, mindig fokozódott az érdeklődése… Mikor apját a favágóktól megmentette, s ott állt előtte nyugodtan, bátran, azt a hitet keltve másokban, hogy ebben az emberben meg kell lenni az oroszlán erejének. Mikor Gyorgye érdekében házuknál megjelent, akkor már a szerelem kezdte benne bontogatni virágait, s mikor hideg, komédia nélkül való egyszerűséggel nekivágott a hóviharnak, hogy megmentsen egy emberéletet, mely a birkáénál kevesebbet ér: akkor már a szerető szív rettegése fogta el, s azon a zivataros, álmatlan éjszakán, imádság és sirás közt teljesen rabjává lett a feketeszemű, sápadtképű ifjúnak, a ki talán azóta már valami mélység fenekén összezúzott tagokkal aluszsza a halál örök álmát.

Így kezdődött, fejlődött és nőtt hatalmassá ez a szerelem, melyet a lány szive legbelső rejtekébe zárt, úgy -256- hogy szüleinek legalább eleinte sejtelmük se volt róla… Később se tudtak meg semmit, de Todorescu ösztöne megsúgta, az egészet a lány unatkozásának tulajdonította, s azért örült neki, mikor alkalom kinálkozott arra, hogy a baltavári nagy mulatságokra vigye, a hová jóformán szökve mentek el.

Itt Florica egész életkedvvel vetette bele magát a zajos társaságba. A szerelem nála úgy nyilvánult, hogy fölébresztette érzékeit, s új vágyakat támasztott benne. Abban a perczben szünt meg kislány lenni, mikor szive rabul esett. S mikor a zene kábító hangja mellett egy sereg úrral keringőzött, félig behúnyt szempillái előtt az a komoly, szép, férfias arcz jelent meg, mely csak az imént állt vele szemben, esdve, vallva, forró szavakat suttogva egy bezárt ajtón keresztül. S a lány ittasan gondolt erre a hatalmas, bátor, nemes pogányra, a ki vele szemben oly szelid, jó és édes. A virágillat, a zene, a leheletek párája, az emberi testek gőze, mind-mind hozzájárult érzékeinek elzsibbadásához, s mikor reggeltájban pihenésre tértek, csillogó tekintettel nézett körül, nézett ki az ablakon a térre, hogy hátha megpillantaná őt, a kinek ölelésére, csókjára csak most vágyott igazán, testének minden csöpp vérével.

De ő nem volt ott, s nem is jött elő s a lány érzékei tovább tobzódtak a mulatságban. Todorescut úgy nevezték a románlakta vidéken: a havasok püspöke, a mivel vagyonosságát akarták jelezni. S a kit Florica bája, műveltsége nem vonzott, azt odacsalta a vagyona; képzelhető tehát, hogy mennyire körülrajongták őt, a bálkirálynét. Kézről-kézre adták s csak a harmadik napon, dél felé indulhattak haza. Todorescu meg a felesége álmosan bóbiskoltak a hintóban, Florica pedig nyitott szemmel álmodozott. Vajjon hova lett Pali? Hiszen azt igérte, hogy itt marad és őrködni fog fölötte. Megharagudott rá? De hisz ő nem vétett ellene semmit! Eh, majd megtalálja otthon, azt nem kivánhatja tőle, hogy három napig ott ácsorogjon az ablaka alatt… A szelistyei -257- csárdánál, mint rendesen, megpihentek. S Florica azonnal az erdőbe ment, hogy ibolyát szedjen. Dalolva szökkent bokorról-bokorra, s Todorescu azt dörmögte oda az anyjuknak, hogy lásd milyen jó volt bevinni. Itthon már egészen megsavanyodott, s még az a féleszű magyar pap is elcsavarta volna a fejét.

Florica pedig, a mint ide-oda röpködött, minden szál ibolyánál arra a féleszű magyar papra gondolt, s lelke egészen nyugodt volt. Olyan diadalokat aratott e napokban e férfiak fölött, hogy a felől a garabói magyar pap felől is egészen nyugodt lehetett.

Sötétedéskor érkeztek haza a magányos faluba, Florica kihajolt a kocsiból s jól láthatta még a református paplakot és templomot, de Simándynak sehol nyoma. Teljes erejéből kiáltani szeretett volna, hogy: Gyere elő, édes, itt vagyok ujra! De nem lehetett, s szivébe nyomasztó érzés vonult.

A mint az udvarukba érkeztek, az első, a kit megpillantott, Gyorgye volt. Petruval fát vágott.

– Te Gyorgye, – kérdé halkan, – itthon van a magyar pap?

– Nincs, instálom, elment Funtinelbe, a remetével.

– Mikor?

– Még tegnap.

Florica lassan, gondolkodva haladt föl a házba. Két keze csüggetegen ereszkedett le. A mint a konyhába érkezett, a hatalmas ibolyacsokrot egy heves mozdulattal a padkán égő nyitott tüzbe dobta. Panaszosan pattogva hamvadtak el az üde, kis virágok, s hullaszagot terjesztettek. A leány pedig bement egy sötét szobába, s ajkát véresre harapta. Azt az ajkát, a melyet ma csókra nyujtott volna Simándynak. -258-