XX.

Simándy hazatért, s tavaszi, meleg pompájában látta meg a völgyet, hova ő egykor elrejtette magát, hogy teljesen azoknak a nagy föladatoknak szentelhesse életét, melyeket maga elé tűzött. S ebben a völgyben minden fa, minden ház, minden virágszál elkezdett neki Floricáról beszélni. S ha a lányra gondolt úgy tünt föl előtte, hogy az is tenger alatt nyugvó kincse már ő neki, melyet ő soha föl nem hozhat erre a fényes napvilágra. Jó volna, ha már ő is belefeküdnék a koporsóba, a többi halottak: a szétfoszlott ideálok, az elpusztult kötelességérzet mellé. A haldokló ember érzésével bámult maga körül, mint a ki már tudja, hogy a következő tavaszon a szép, fehér virágok az ő sirján fognak fakadni, s az ég kék végtelensége helyett talán egy más végtelenség fog szemei előtt kitárulni.

Lassú léptekkel ment a házába, melynek eresze alatt az első fecskék építették már fészküket. És Sára asszony, látván sápadt arczát, kuszált vonásait, az álmatlanságtól megduzzadt szemeit, nem is mert hozzá szólni, csak a kezét csókolta meg alázatosan, s a sáros ruháját kezdte kefélni. Simándy engedte átöltöztetni magát, gépiesen megitta a kávéját, s csak akkor bátorkodott Sára asszony jelenteni, hogy itt van Zalathnay Gábor, a funtinelli remete s tegnap óta várja a tiszteletes urat.

– Hol van?

Simándy hazatért…

-259-

– Papp Mózesnél.

– Hivja el.

Nemsokára megjelent Zalathnay Gábor. Tárt karokkal, szives köszöntéssel lépett be, de hirtelen megállt.

– Mi bajod, fiam? Nagyot változtál, mióta nem láttalak. Beteg vagy?

– Az vagyok.

– Mi bajod?

– Fáj az élet.

– Mi történt itt veled?

– Semmi különös, csak rájöttem arra, hogy fölösleges vagyok ezen a világon.

Az öreg ember mély fájdalommal nézett rá.

– Mondtam én egyszer, hogy a te lelkedet megöli itt ez a buta magány. Vezérnek születtél te, nem annak, hogy a közkatonák közt is a legutolsó légy.

Simándy nem felelt, csak megfogta Zalathnay kezét, s melegen megrázta.

– Hozzám jött, látogatóba?

– Igen. Ha nincs terhedre, gyere Funtinelbe. Husvét közeledik, szeretném, ha Urvacsorát osztanál a cselédeimnek.

Igaz, hisz ő pap. S vannak még nálánál is nyomorultabbak, a kik hozzá folyamodnak vigasztalásért. Szerencse, hogy nem a maga vad keserűségéből kérnek, hanem az Isten véghetetlen irgalmát könyörgik le általa az égből. Helyes! Az ő könyörgései úgyis visszahullanak az égből; talán a mások könyörgésével sikerül oda jutnia.

– Mikor indulunk?

– A mikor tetszik. De te fáradtnak látszol, fiam. Nem akarnál előbb egy kicsit pihenni?

– Pihenni?

A fiú üres, fájó hangon mondta ezt, s különösen tekintett Zalathnayra.

– Bizony jó volna pihenni, de nem most… majd később… akkor sokat fogok pihenni… -260-

Zalathnay odalépett hozzá, atyailag megsímogatta a fejét, s tenyerét homlokán nyugtatta. Simándynak ez jól esett, behunyta szemeit, vagyis fáradt szempillái maguktól lecsukódtak, s elmult tíz percz, az öreg ember még mindig ott állt, s az ifjú papnak zúgó fejét fogta. Ettől kezdve Zalathnay, látván Simándy akaratlanságát, atyailag, testvérileg vezette, s a fiú követte őt és engedelmeskedett neki, mint a gyermek.

Délfelé lóháton elindultak a hegyek közé.

Zalathnay titokban megfigyelte Simándyt s megérezte, hogy ebben az emberben sötét elhatározások vannak. Beszéddel nem igen zavarta. Eltelt egy óra, hogy egy szót se szóltak egymáshoz. Csak a lovak patkóinak kopogása s a falevelek zúgása hallatszott. A mint távolodtak Garabóról, Simándy még komorabb lett, s a gyötrelmek tíz évvel megvénítették az arczát. Jóformán azt se tudta, hogy lovon ül, azt se vette észre, hogy ettek meg ittak útközben, egyszerre csak azt látta, hogy megérkeztek Funtinelbe.

Másnap délelőtt kiosztotta az Urvacsorát. De ő maga, papi palástjában, már korán reggel a Zalathnayak kápolnájában volt, s megpróbálta összetört lelkét Istenhez emelni. Félénken, alázatosan kezdte, mintha attól félne, hogy megszólal egy égi hang és hűtlenséggel fogja vádolni. Mentegette magát, hogy ő is gyarló embernek született, s nem tud fölülemelkedni a föld légkörén. Kérte az urat, hogy fogadja kegyelmesen a szolgáját, mikor szegény, hivő, bizodalommal eltelt egyszerű embereket vezet eléje.

Megnyugodott és megerősödött lelkében. Mikor aztán ott álltak előtte a durva hegyi lakók, naptól lesült arczukkal, s látta szemükben égni a hit lángját: egyszerre megtermékenyült a szive, s megtalálta a szavakat, melyekkel ezeket a szegény, tudatlan embereket legegyenesebben a Mindenható trónjához kalauzolhatja.

S mikor a nép elvonult a kápolnából, olyan boldogság -261- szállta meg a szívét, a minőt régen nem érzett. Ez látszott az arczán is és Zalathnay is észrevette.

– Jobban vagy, fiam?

– Jobban, atyám, s most vágyom csak pihenni.

Zalathnay bevezette a szobájába, levetkeztette, mint egy gyermeket, Pali pedig belefeküdt az ágyba, elaludt, két napig aludt, álmodozott, feküdt, s zaklatott idegei egy kissé lecsillapodtak.

Az öreg remete pedig többnyire ott ült ágya mellett, hallgatta olykor ki-kitörő sóhajait, látta arcza kínos vonaglását, s elhatározta, hogy a míg csak lehet, a szegény szenvedőt ott tartja magánál.

Negyednap egy teljesen sárga arczú hegyi mócz jelentkezett a kastélyban. Zalathnayval kivánt beszélni.

– Uram, azt hallottuk egy cselédedtől, hogy itt van a garabói magyar pap.

– Itt van.

– Az a pap, a ki télen, a hóviharban, elment megmenteni egy nyomorult pakulárfiút?

– Az. Hát ti is tudjátok?

– Mindenki beszéli ezt a vidéken, uram. Csak az az egy barátja van itt a szegény embernek.

– Mit akartok vele?

– El akarjuk hívni Clujba. Nagyon betegek vagyunk mi, uram, mind.

– Mi bajotok?

– Ez a sárga nyavalya öl bennünket, a ki engem is pusztít.

Simándy lépett be.

– Itt a pap! – szólt Zalathnay az oláhnak.

Az oláh előadta még egyszer a kérését.

– Testvér, de én magyar pap vagyok ám, nem ismerem a ti szentjeiteket, manóitokat, boszorkányaitokat, nem tudok én se ördögöt kiűzni, se rátokolvasni.

Az oláh ránézett.

– De ismered a mi Istenünket, mert Isten csak egy van és tudsz hozzá imádkozni. Pópánk nincs a faluban, -262- a szomszéd pópa pedig azt üzente, hogy elég fa van az erdőben, akaszszuk föl magunkat. Kis gyerekei vannak és azért nem mer közénk, nyavalyások közé jönni.

– Jól van, elmegyek, – felelt Simándy.

Zalathnay pedig így szólt a távozni készülő öreghez:

– Eredj a konyhára és várj ott. Kérj a szakácsnétól húst.

Az öreg alázatosan felelt:

– Ne adj nekem húst, uram, nem veszi azt be az én gyomrom. Hat év óta nem ettem húst. Inkább adass egy falat kenyeret, meg pálinkát.

– Jó, kérj magadnak.

Az oláh elment. Zalathnay Simándyra nézett.

– Tudod mi ez?

– Nem.

– Pellagrás. Az éhség betege. Ez az ember, az a falu, sohse lakott jól életében. Ha éhes volt, csak kukoriczamálét evett. Azt is keveset. Ettől kapta meg ezt a betegséget. Először megrothad elevenen, aztán megőrül.

– Oda fogunk menni, atyám.

És azt gondolta magában, hogy az Isten talán a föld legnyomorultabb embereit akarja megmutatni neki, a kiknek láttára éreznie kell, hogy az ő panasza csak istenkáromlás… És ezek az emberek önkénytelenül is hozzá jöttek lelki segítségért… a sors vezette őket ide… mintha tudnák, hogy kivülök ő a föld legnyomorultabb teremtése. S a két férfi maga előtt bocsátva a gyöngeségtől tántorgó kis sárga oláhot, fölment a vad rengetegbe, s elérkezett a nyomorúság tanyájára.

A mint a falu közepébe, a haranglábhoz érkeztek, hol egy csapat asszony, férfi, gyerek várta őket, Simándy megdöbbenve tekintett körül.

Talán a pokolbavivő úton jár, s most ért az első állomására?

Egykedvűen néznek az urakra. Csak egy felnőtt férfi süvegelte meg őket, mert öntudatának és erélyének -263- utolsó szikrája ezt még megsúgta neki. S a mint fölemeli kezét, látszik kezének pergamenszerű, sárga bőre. Homlokán repedések vonulnak végig. Ugyanilyen a többi is. Valamennyi rongyokban, sárgán, fekélyekkel borítva, csoszogó, fáradt léptekkel jár és unottan néz körül.

Odalép a biró. Az egyetlen egészséges ember a faluban. Alázatosan köszön, s megkérdi, hoztak-e az urak egy kis ennivalót?

– Majd előbb körülnézek, hogy mitek van! – felelt Zalathnay.

A bíró lehajtotta a fejét.

– Nincs nekünk, uram, semmink. Nincs a faluban egyetlen disznó, egyetlen marha, egyetlen birka, de még szárnyas sincs. Nem hallod, mily csendes a falunk? Minket, uram, még a kutyáink is elhagytak. Talán attól féltek, hogy megeszszük őket. Az egész községben két font buzakenyér van; nálam. Meg egy liter pálinka; az is nálam. Hús azonban nincs. Ha az elfogyott, itt hagyom a községet. Innen az urak többet se munkást, se katonát nem kapnak. Ez az úr a garabói magyar pap?

– Én vagyok.

– Tessék eljönni egy haldoklóhoz. A szegény megbolondult már az éhségtől s ott fetreng a szobája földjén.

Elindultak, s az éhség nyomorultjai követték őket mint kisértetek, tétova léptekkel. És Simándy lelkében fájó gondolatok kavarogtak. Mindennek van czélja a világon. De mi czélja lehet annak, hogy ezek az emberek a világra születtek? Az a sárga, hámlóbőrű asszony ott mögöttük a tízhónapos gyerekét szoptatja, a helyett, hogy a sziklához vágná. Az irtóztató betegség, mely testén és lelkén rágódik, nem tudta belőle kiirtani az anyai szeretetet s mikor a kis csenevész féreg gyönge szájával rajta csámcsog, talán még az a remény is él az asszonyban, hogy majd ennek egykor jobb sorsa lesz. Talán majd később, ha az a gyermek nagyobb -264- lesz, a jó Isten meghallgatja könyörgésüket s megadja nekik a mindennapi kenyerüket. S a szegény asszony, kinek fáradt, bomladozó agyában nem fér el két összefüggő gondolat, nem sejti, hogy a tehetetlen poronty a szenvedést, az őrültséget szívja be magába tejével.

Az őrültet lefogták. Röhögve nézett maga körül. Megmagyarázták neki, hogy ez a pap. Ugy látszik, megértette, mert keresztet vetett magára. Simándy fejére tette a kezét, s oláhul imádkozott. A pellagrások az udvarban csoportosultak és a férfiak levett kalappal, az asszonyok térdenállva hallgatták.

… Keresztény társaim, vigasztalódjatok, mert a ki itt beteg, annál egészségesebb lesz ott tul a másvilágon, a mi Urunk Jézus oldalán. A ki itt szenved, annak ott örök boldogsága leszen, a kinek itt a teste sebekkel terhelt, annak bőre ott fehér, tiszta lesz mint a hó…

Zúgó fejjel, száraz nyelvvel, rekedt hangon beszélt-beszélt… de érezte, hogy ez mind hiábavaló ekkora nyomorusággal szemben. És rajta is csüggetegség vett erőt… Nem, nem, nem az Istenhez kell fordulni… Az Istenhez mindig kell fordulni, tehát most is… de itt a földi hatalmak mulasztását kell pótolni. Itt azokat kell elővenni, a kiknek kezébe a névtelen milliók sorsa le van téve.

De hát hol vannak azok? kik azok? Azt ő nem tudja. Azt a nép se tudja… Kifordult a tömeghez, s ekkor szive megtört, hangja szelid, szeretetteljes lett, s vigasztalta őket, közéjük ment, arczukat simogatta, gyermeküket beczézgette, s e közben könnyei folytak le arczán.

Odakint lódobogás hallatszott. Egy sárgazsinóros megyei hajdú állt meg prüszkölő lován a ház előtt, s a jól táplálkozó szolgák elbizott hangján bekiáltott:

– Hé, oláhok, ez itt Cluj?

Mindenki megrezzent a durva hangra. Zalatnay kilépett a kapu elé, s odaszólt:

– Ne ordíts, ficzkó, mert majd lepöndörítelek arról a lóról. -265-

A hajdú levette a süvegét s alázatosan szólt:

– Instálom, nem láttam, hogy urak is vannak itt. Ez itt Cluj, a hol a sárgaság van?

– Ez. Mi kell?

– A biróval szeretnék beszélni.

– Itt vagyok.

– Tudatom kenddel, hogy a megyei komissió, az orvos úr, az aljegyző úr, meg a méltóságos főispán úr titkára nemsokára itt lesznek vizsgálatot tartani, meg egy kocsi elemózsiát kiosztani. Hát rendbe szedje kend a népét. Isten áldja meg! Jó egészséget kivánok!

(Az utóbbi már Zalathnaynak szólt.)

A biró fejcsóválva hallgatta a jelentést. Megint urak. Ennek nem jó vége lesz. Sietve terelte ki a népet az udvarból, s még botjával is nógatta őket, hogy kiki minél hamarabb a házába juthasson. A szegény hülyék azt a csöpp energiát összeszedve, mely még bennük maradt, ijedt czammogással baktattak haza.

Zalathnay és Simándy kiálltak a haranglábhoz, várni a komissiót, mely nemsokára megérkezett. Maga a tiszti főorvos jött ki, mert mint mondá, a kormánytól erős parancs érkezett le, s a megye megszeppent. Az aljegyző egy jóképű, csinos uri gyerek volt, a ki családi tradicióból szolgált a megyénél, a főispáni titkár pedig – Puskás Gábor volt.

Pali meglepetve nézett a divatos lovagló-ruhába öltözködött fiatalemberre, s majdnem egyszerre kiáltották el:

– Pali!

– Gábor!

Megölelték, megcsókolták egymást.

– Hát te mit keressz itt, a hol még a madár se jár? – kérdé Puskás.

– De te, de te? Hát te nem vagy pap?

– Óh, dehogy, főispáni titkár vagyok. Régen ott hagytam már a papi pályát… Rájöttem, hogy nem nekem való. Arra, pajtás, születni kell… Elismerem, -266- hogy te arra születtél, mindig is bámultalak, csodáltam tehetségedet, s meg vagyok róla győződve, hogy rád ezen a téren nagy jövő vár…

Pali némán hallgatta a fiú fecsegését, s a finom lovagló-csizmáit bámulta.

– De csak nem ebben a rongyos fészekben vagy pap?

– Nem. Egy másik, de épp ily rongyos fészekben.

Puskás ránézett.

– Hogy megváltoztál! Már ősz hajszálaid is vannak. Csak nem voltál beteg?

– Dehogy, semmi bajom sincs.

– Nekem is jó dolgom van. A megyei birtokoscsaládok nagyrészt rokonaim. Pár évi szolgálat után vagy fölküldenek képviselőnek, vagy a főispán bedug a miniszteriumba. Hidd el, csak Budapesten lehet érvényesülni… No, igazán örvendek, hogy találkoztunk… Sokszor gondoltam rád és a hollandi napokra.

Ezalatt a komissió elfoglalta a biró házát és legelőször is az ebédhez látott. A főorvos sonkát, pogácsát, kemény tojást, pár üveg bort, friss kenyeret pakkolt ki, s Zalathnayt és Simándyt is meghivta.

Simándy megjegyezte:

– Talán előbb az élelmiszereket kéne a nép közt kiosztani.

– A szekér legföljebb egy óra mulva érkezik meg. Nehéz a járás ezeken a rossz hegyi utakon.

Az urak ebédhez láttak, Simándy pedig kiment a ház elé. A sárga arczuak a kerítés mögül lestek ki az utczára, a biró háza felé. Bárgyú arczukon gyerekes félelem ült, Simándy nem állhatta meg, végigsétált a községen, s biztatta őket, hogy mindjárt jön egy szekér kenyér s azt kiosztják közöttük. De e hir hallatára se ült öröm ezekre a torz arczokra. Ezeken az arczokon az öröm már egyáltalán nem tudott helyet találni, elfoglalt ott minden vonást a zord kétségbeesés vagy az egykedvű lemondás. De annyit elért, hogy egypár alak, -267- a ki nagyon förtelmes volt s attól félve, hogy még az urak majd megbüntetik, elbújt, az ő biztató szavaira előmászott valami kuczkóból, s szintén a kerítés mellé állt.

Mire Simándy visszament a bíró házához, a megyei urak már kártyáztak, mivel a kocsi még mindig késett, Zalathnay pedig végighevert egy lóczán és maga elé bámult. Simándy odaült hozzá, s mélabúsan nézte Puskást, az egykori buzgó, derék magyart, a kedves, jó fiút és jó barátot, a kin szintén erőt vett a magyar betegség, mely ebből áll: a dolognak a legkönnyebb végét fogni. A mint egy kis kecsegtető kilátása nyilt másfelé, azonnal megugrott a papi pályától.

Csikorogva gördült egy nagy négylovas társzekér a ház elé, s bejött a hajdú, jelenteni, hogy megjött a málé.

Zalathnay fölugrott.

– Micsoda? Önök kukoriczát hoztak a népnek?

– Persze, – felelt a főorvos, a kártyát keverve.

– De hisz ez a betegség nemcsak a koplalásnak, hanem a kukoriczával való táplálkozásnak is az eredménye.

– Tudom.

– S ön megengedi, hogy az a méreg a nép közt kiosztassék?

– Mit csináljak? A kormány egy vaggon kukoriczát küldött a megye nyakára, direkt a pellagrások számára, s ön tudni fogja, hogy a kormánynak ex offo több esze van, mint a vármegyének. Ezen alapszik az állami rend. Ez a tekintély elve. Én csak nem remonstrálhatok ellene? Még fegyelmit akasztanak a nyakamba.

Végigjátszottak egy pártit, aztán folytatta:

– Uram, higyje el, a kukoricza is jobb táplálék, mint a semmi táplálék. A nélkül éhen halnak, így meg valahogy nyomorúságosan eltengődnek.

– Nohát nem fogják azt a kukoriczát szétosztani.

A főorvos vállat vont és tovább játszott, Zalathnay pedig félrehuzta Simándyt és tanácskoztak. Ugy tíz percz mulva Zalathnay újra a főorvos elé állt. -268-

– Nohát, doktor úr, van egy propoziczióm. Én kicserélem ezt a kukoriczát annyi buza- és rozslisztre, eleven baromfira és tengeri nyúlra, a mennyit ér, sőt még több értékűt adok érte…

– Elfogadom egy föltétellel.

– Mi az?

– Hogy erről a vármegye sohse tudjon meg semmit (s ezt nektek is mondom, fiúk), mert akkor odalent az lesz a hire, hogy én a népnek szánt kukoriczát eladtam önnek, s megint csak fegyelmibe jutok.

– Legyen nyugodt, az én révemen nem fog kiszivárogni semmi.

– Igaz. Mit akar ön a tengeri nyulakkal?

– Tengeri nyulam annyi van otthon, mint a rostalika, a legszaporább állat a világon. Ebből idetelepítek vagy százat, s ez is ellátja pecsenyével a népet. Mert ezeknek egy kis hústáplálék is kellene ám.

– Nem rossz idea. Majd javaslatot teszek ez iránt a megyének.

– Ne tegye, doktor úr!

– Miért?

– Mert akkor hivatalosan nem az az intézkedés fog történni, hogy minden község elláttassék tengeri nyulakkal, hanem kikutatják, hol van tengeri nyúl s ezt külön adó alá vetik.

– Ez is igaz, – felelt egykedvűen a doktor, – hát csak indítsa el a málés szekeret Funtinelbe.

Itt közbeszólt Simándy:

– Ne, uraim, a sorrend rossz. A nép már sóvárgó szemekkel nézi ezt a szekeret, mert reményli, hogy az hozza a segítséget, az élelmet, a jóllakást, s ha tovagördülni látná, végtelen szomorúság fogná el. Előbb hozassuk el Funtinelből a holmit.

– Helyes, – mondá a doktor. – Pista! A szekér álljon be a biró udvarába.

Zalatnay pedig újra félrehuzta Simándyt.

– Fiam, én itt maradok, mert ha ezek a megyei -269- urak elunják magukat, elosztják a kukoriczát és szépen hazamennek. Nézd, itt jegyzékbe vettem, hogy mit kell hozni. Lisztet hány zsákkal, a baromfit lábánál összekötözve, a nyulat zsákban. Az is itt van, micsoda szekereken, hány cseléd, micsoda lovakkal. Pitypalatty, Kondor belső cselédeimben és Bodrogi öreg gazdámban föltétlenül megbízhatsz. Most ülj lóra fiam és járj gyorsan. Neked nem is kell visszajönnöd… Ha holdvilág lesz, még az éjjel elindulhatnak és reggelre itt lehetnek. Isten áldjon meg!

Megcsókolta Simándyt.

– Pali, mégy már? – szólt oda szivarja mellől Puskás.

– Megyek.

– Te szeded össze Funtinelben a holmit?

– Én.

– De visszajösz?

– Valószinűleg.

– Hát a viszontlátásra. Ne felejts el meglátogatni a megye székvárosában.

– Ha lesz időm, mindenesetre.

– Szervusz.

– Szervusz.

Pár percz mulva Pali lovon ült és a hegyi lovak gyors poroszkálásának tempójában elhagyta a falut. -270-