XVII.

Különös az, mikor a tavasz hósírjából bontakozik. Az első zaj az, mikor az ereszről megindul az olvadó hó egyhangú csöpögése. Azután a hó fehérségét a mezőn nagy fekete foltok kezdik megszakítani. Majd a patakok veszítik el jégkérgüket s vidám csörtetéssel futnak végig medrükben. Rá következik a télen át hallgatag verebek csiripelése s a házi szárnyasok barátságos kukorékolása, kotkodácsolása, mintha tudakozódnának szomszédról-szomszédra, hogyan töltötték társaik a telet. A bogarak zümmögése is megindul a meleg konyhában. Most már kezd szinesedni is a föld. A nagy fekete foltokból egész zöld táblák lesznek. Az erdőben megjelenik az ibolya és a gyöngyvirág s már madarak is karicsolnak itt-ott.

Simándy fásultan húzta az élet igáját. Minden héten elment egy párszor Todorescuékhoz, de csak rövid látogatásra, csakhogy épen Floricát láthassa; s ezek a látogatások lassankint beleszorították a köznapi, egyszerű, nyárspolgári gondolkozás, életmód szűk kereteibe. Kötelességeit, mint pap és tanító, rendesen teljesítette, de azontúl csak a leánynyal és közös jövőjükkel foglalkozott. Majd Todorescuék lassan megbarátkoznak vele s elfogadják vőnek.

Egy református papot hivat és Floricával megesküszik a saját templomában; azután Todorescu rájuk adja -240- az áldást, a maga templomában. Mi volna ebben rossz? Miért nem volna szabad ezt neki megtennie? Mit áldoz föl, ha ezt megteszi? Néha elboruló lelkén villámként czikázott át egy pár rémes gondolat: hát ennek a földnek, a testnek szenvedélyeitől, melyektől örökre mentnek hitte magát, csakugyan nem tudott megszabadulni? Vajjon ő még mindig az a pompéji praetoriánus, a ki nem mozdul az őrhelyről, mikor az egész világ összeomlik? De hát letépheti-e magáról a húst, lelkének ezt az utálatos börtönét, mely ide köti, lehúzza őt a többi féreg közé, kik ember néven itt mászkálnak, míg rövid létük végső határa el nem érkezik? A sas fölszáll a nap felé, a bogár kimászik a verőfényre, a medve jóizűen hempereg a moszatban, a mohos pázsiton, a madár a fészekben csicsereg a párjával… Csak épen ő legyen örök bánatra verőfénytelen, sötét napokra kárhoztatva? Csak azért, mert az Alkotó keze, mikor sárból kigyúrta, nemesebb, gyöngédebb lelket, e lélekkel meleg érzéseket, hivatásáról és emberi méltóságáról emelkedettebb fölfogást lehelt bele? Nem, nem, ezzel nem veszíthette el jogát a boldog életre, az ő számára is van fény, melegség, nyugalom, boldogság… szerelem.

Ezeken a gondolatokon keresztül alakult ki Simándyban egy új életfelfogás, e fölfogás alapján aztán félretett mindent s teljesen Floricának élt. A kis kertre nyiló ablak látta éjszakánkint, mikor nem volt holdvilág, szenvedélyes csókjaikat és nagy esküvéseiket. Mikor pedig mások jelenlétében találkoztak, ezer együgyü semmiségről beszélgettek, a mi rájuk nézve mindmegannyi édes, rejtett czélzást tartalmazott.

Valamelyik kora tavaszi reggelen, mikor még itt-ott hófoltok fehérlettek s a dalos madár torka még nem nyilt meg, Simándy fölkelt, hogy a Máslás-oldalt elborító bokrok kezdődő rügyezésében gyönyörködjék. Halk zsongás, zümmögés hallatszott, a miből kitetszett, -241- hogy már a bogarak is kezdik bontogatni szárnyukat. Simándy rendes szokása szerint fölhágott a Balintye-dombra, honnan épen Todorescuék tornáczára látott. Itt szokott lenni Florica, a ki fehér zsebkendőjével egyet-kettőt úgy suttyomban mindig intett a fiúnak. Most még nem volt ott. Pali hátát egy fának vetve, merőn nézett le a pópáék házára. Alulról mintha hidegség csapott volna rá; most ment ki a föld fagya, nyilván azt érezte. Lassankint észrevette, hogy a ház szokatlanul elhagyott. Ajtók, ablakok csukva maradnak, nem járt ki a tornáczra senki, még cseléd se. Az udvaron néha végigment egy-egy leány, de más nem mutatkozott. Balsejtelem fogta Pali szivét. Itt valami történt. Egy darabig dermedten állt, aztán nagy léptekkel megindúlt lefelé, egyenesen Todorescuék kerítésének. Itt már oly türelmetlen volt, hogy egyszerűen átvetette magát s futva haladt át a kerten. Valahonnan az ólak közül egy kóczos leány bújt elő.

– Te, nincs idehaza senki?

– Nincs, instálom.

– Hová lettek?

– Még hajnalban elutaztak kocsin, a tisztelendő úr, a tisztelendő asszony, meg a kisasszony.

– Hová?

– Nem tudom. De parasztszekér vitte utánuk a nagy pakkot.

Simándy elfehéredett arczczal nézett a néma házra. Tántorgó léptekkel ment a kis kertbe. Florica odanyiló ablaka vastáblákkal volt bezárva. Így találta már az éjjel is, azért nem is mert kopogtatni. A vasrúd lakatja mellé egy kis bokréta ibolya volt tüzve, egészen friss ibolya. Ezt csak Florica tehette oda. Simándy két kézzel kapott utána és a tárczájába rejtette. Aztán lassú léptekkel, agyában mázsás gondolatokkal, hazafelé indúlt. Semmi kétség, Floricát elrabolták tőle. A vén pópa mindenre rájött s elhatározta, hogy egy elhatározó lépéssel véget vet az egésznek. Pali izmai irtóztató -242- erővel huzódtak össze: rettentő, halálos ütést tudott volna adni mindenkinek, a kinek része van a rablásban. Fogai csikorogtak s arczán a düh és a fájdalom fölváltva kergették végig egymást. Levágta magát az ágyra s gondolkozott. Aztán fölugrott, útra öltözködött, nagy görcsös botot vett a kezébe s kiment a ház elé. Összevont szemöldökei alul vad tekintetet vetett a völgyre, minden oly unott, oly üres, oly közönséges volt előtte e pillanatban. Házát kietlennek, templomát zordnak találta. Aztán nyersen hátat fordított az egésznek s nekivágott a hegyi útnak. Baltavár felé. Egy félóra múlva, puha talajon, friss keréknyomot talált. Ez a papék kocsija. A szelistyei csárdánál megállott. A régi kocsmárosné pogácsával és pálinkával kínálta. Gépiesen lemorzsolt egy pogácsát s ivott rá.

– Szintén a városba megy, tisztelendő úr?

– Oda.

– Ma hajnalban ment erre a papunk, az egész családjával.

Pali föleszmélt. Az igaz, hisz ez az asszony látta őket. Beszélni lehetne vele.

– Ne mondja. Hova mentek?

– Baltavárra. Valami nagy mulatság lesz ott. A kocsistól hallottam, a ki külön szekéren vitte a sok gyönyörű báli ruhát.

Pali megkönnyebbült. Hát csak mulatni viszik Floricát, nem rabolják el végkép tőle. Hát vigyázni fog arra a leányra, csak megtalálja. És jaj annak, a ki útjába mer állni?

– Beszélt a kisasszonynyal?

– Igenis, instálom.

– Mit?

– Azt kérdezte tőlem, emlékszem-e még arra, mikor ők itt a garabói magyar pappal találkoztak?

– Azt kérdezte?

– Azt. A kisasszony szegény bizony nagyon betegnek látszott. Mintha csak temetésre ment volna. -243-

– Igazán? – s Pali szive, az az önző, szerelmes szív, szinte ugrált örömében, – hát még mit beszéltek?

– Többet nem, mert az édesanyja odajött s előtte, úgy látszik, nem akart beszélgetni.

Pali tovább haladt az erdőben, megkönnyebült szívvel. De most már súlyos eltökélés vonúlt föl szivében: azt a leányt kiragadja onnan, magával hurczolja s ha nincs máshová: a vadonba, mint a tigris a zsákmányt.

Késő délután ért be Baltavárra és egy városvégi korcsmában meghuzódott, s ott nagy vörös plakátokról rögtön megtudta, hogy miről van szó. A román szinpártoló egyesület tartotta évi közgyűlését s erre Szebenből, Brassóból, Balázsfalváról összegyülekezett egy csomó pap, tanár, tanító, ügyvéd. Lesz itt ünnepi istentisztelet, szinielőadás, hangverseny, bál. Az Apaffy-fogadó előtt nagy tömeg vidéki parasztság ácsorgott, őket is bevezényelték a dászkálok.

A mint besötétedett, Simándy is beosont a városba s egy sötét pontról a fogadó kivilágított kapuját figyelte. Egyszerre csak megdobbant a szive. Todorescut és a feleségét látta kijönni: tehát Florica itt van és egyedül van fönt. A mint Todorescuék eltüntek a homályban, két ugrással a kapu alatt termett s fölszaladt az elsőemeleti folyosóra.

– Todorescuék melyik szobában laknak? – kérdé a szobalánytól.

– Kilencz.

Kopogtatott.

– Ki az?

Ez Florica hangja volt.

– Én vagyok.

– Pali, édes Pali, az Isten áldjon meg, hát eljöttél?

– Nyisd ki az ajtót, Florica.

– Nem, édes szivem, nem lehet, magam vagyok. -244-

– Florica, még ma nem mondhattam meg, hogy szeretlek. Hogy érzed magad?

– Rosszul, mert nem látlak és nem csókolhatlak. Ne félj, csak rád gondolok, mindig örökké… Eredj, mert apám Szebenbe visz, ha megtudja, hogy utánunk jöttél. S akkor én meghalok.

– Édes Florica, itt leszek közel és vigyázok rád. Nyisd ki legalább az ablakodat, hadd lássalak. Az ég áldjon meg!

Léptek hallatszottak. Pali egy sötét fülkébe vonta magát, aztán leosont a fogadó előtt levő sáros térre. Néhány percz mulva kinyilt az első emeleten egy ablak, fehérruhás női alak jelent meg s két rózsát ledobott. Pali diadalmasan rárohant, fölemelte, megcsókolta s a tárczájába tette. A leány odafönt egy pillanatra kihajolt, aztán eltünt s az ablak becsukódott.

Így szedte föl ez a szegény bolond fiú a sárból Florica virágait. S egy sötét sarokba állva, órákon keresztül dideregve nézte az ablakot, mely mögött oly forró szívvel gondolt rá Florica, a havasi pap szépséges szép virágszála. Így alakította át a mindenható szerelem ezt a férfit ábrándozó diákká.

Később, mikor a románok már gyűlni kezdtek a szinielőadásra, bement az Apaffy-fogadó sarkán lévő kocsmába, mely kávéház is volt egyúttal. Itt egy asztalhoz vonult és sört ivott. Az egyik sarokban egy pár magyar sörözött vacsora előtt, tanítók, hivatalnokok, járásbiró, kereskedő s arról beszéltek, hogy a mai oláh mulatságra még Bukarestből is jöttek vendégek. Az egyik tanító, a ki ismerte Simándyt, megszólította, hogy ne búsuljon egymagában, hanem üljön oda közéjük. Simándy odament és sorba bemutatkozott. Az egyik úr különösen meglepetve nézett rá:

– Ön Simándy Pál?

– Az.

– Az a Simándy Pál, a ki Hollandiában tanult Bótai Barnával? -245-

– Az.

– Örvendek. Én, uram, Szentpáli Tamás vagyok, helybeli járásbiró.

– Szentpáli Tamás, Bótai Anikó férje? – kiáltott meglepetve Pali.

– Az.

Pali élesen végignézte ezt a férfit, a kit most látott először életében s a ki olyan végzetes szerepet játszott életében. De tekintetében nem volt se harag, se gyűlölet: puszta emberi kiváncsiság.

– De hisz ön ügyvéd volt?

– Átléptem a birói pályára.

– Hogy van a kedves neje? – s maga is elbámúlt, hogy ezt olyan közömbösen tudja kérdezni. Ez a szó Anikó többé nem hozta rezgésbe szivét.

– Köszönöm, jól. Ugyan jőjjön el ma hozzánk vacsorára. Az asszonynak nagy örömet fog szerezni.

Simándy egy darabig habozott, azután halkan azt felelte:

– Nem bánom.

A járásbiró haza is üzente mindjárt, hogy kedves vendéget visz vacsorára, de nem árulta el, hogy kit.

Nyolcz órakor eloszlott a társaság. Szentpáli is vitte haza a vendéget. A mint közeledtek a házhoz, Pali szivében kezdtek elevenedni a régi emlékek: találkozásai Anikóval, látogatásai Bótaiék eklézsiájában, a parókia, a patak, a Bethlen Gábor nagy fája, hollandi életük, Anikó fakó arczképe. Egy párszor nehéz sóhaj tört föl a kebléből, de semmi különös izgatottságot nem érzett.

Szentpáli előre sietett. Már a tornáczról bekiáltott:

– El se képzeled, asszony, kit hozok.

– Nem én, – felelt vissza egy kedélyes hang.

Szentpáli előretolta Simándyt.

– Szent Isten. Jól látok-e? Hisz ez Simándy.

– Az vagyok.

– Hozta Isten. -246-

– Kezét csókolom.

És megcsókolta a kezét. Így látták egymást viszont, hosszú idők múlva, Simándy és az a leány, a ki egykor megölte a szegény kis Derryt. Szentpáliné kissé elhizott asszony volt, csak a szemei voltak a régi Anikó szemei. Nem lévén rajta füző, meglehetősen formátlanul terjedt szét. Egész lénye arra mutatott, hogy a búsulásra, szerencsétlenségre nincs semmi tehetsége. Szemeiből rokonszenv sugárzott Simándy felé, de világos, hogy váratlan megjelenése semmi különös indulatot nem keltett puha lelkében. Szerette Simándyt, de a sors máshoz adta társul s lassankint egészen lezárta, elfelejtette a mult aktáit. Lám, Simándy lelke szikla volt, melybe erős kézzel volt bevésve Anikó és utána Derry emléke. És a sors ezt is le tudta faragni onnan és ujat vésni bele. Hát még az ilyen labdaruganyosságú asszonylélekről hogy lepattanhattak az impressziók, még ha azok az első szerelem impressziói is. Simándy nézte és eszébe jutott: vajjon ő boldog lett volna-e ezzel az asszonynyal? Lehet. Hisz a férjtől függ, hogy milyen irányban fejlődjék az asszony.

– Rózsa, hozz egy kis szilvóriumot. Tamás piszkáld föl a kályhát. Én kinézek a konyhára.

És elszaladt, Simándy ott állt maga a szoba közepén s azon gondolkozott, hogy minek is jött ő ide.

Rózsa, Anikó vén-leány nénje bejött a pálinkával és Simándy szivét egyszerre keserűség fogta el. Eszébe jutott a vén leány Utrechtbe írt kegyetlen levelének minden sora. És eszébe jutott az ő keserves nagypéntekje. Miért is jött ide, hogy életének kálváriáját újra végigjárja.

– Jó estét kivánok.

– Jó estét.

– Tessék egy kis papramorgót inni.

– Köszönöm.

– Én a gyereket megyek huzogatni, különben fölébred és bömböl. -247-

Ezzel rosszkedvűen a másik szobába ment.

– Rózsa mindig ilyen harapós, – szólt halkan Szentpáli, – ne vegye tőle rossz néven.

– Oh, dehogy! – felelt Simándy s eszébe jutott, hogy ezekért hozta az áldozatot és dobta oda Anikót.

Ekkor bejött az asszony.

– Látta már a kis fiamat?

– Nem.

Fölfogta az égő lámpást és bevezette Simándyt. Kis kocsijában édesdeden szuszogva aludt egy kövér kis kölyök s Anikó ragyogó arczczal nézegette.

– Rózsa, szívem, kérlek, légy szives tálalni, kész a vacsora.

– Hát a Treszka mire való?

– Tudod, milyen ügyetlen és ostoba.

Simándy elfordult és visszament a szomszéd szobába. Unta az alakokat, a jeleneteket és Floricára gondolt. Nagyon megbánta, hogy idejött. Az emlékeket, a melyek s a az alakokat, a kik ma eléje kerültek, régen eltemette már. Mire való neki a temetőben járkálni? A szép virágos kertben látta utoljára az édes Anikót, karcsún, kedvesen, fehér köténynyel, szelid remegéssel egész testében s most itt áll előtte a folytatása: egy kövér, közönséges asszony, a ki hol a nénjével, hol a cselédjével veszekszik s a csontot jóizüen szopogatja.

… Közönséges, kövér… de boldog, – ezt súgta egy hang Simándy szivében.

A vacsora meglehetősen egyhanguan folyt le, Szentpáli beszélt csak sokat, helyi érdekű és járásbirósági eseményeket. Rózsa mogorván hallgatott, az asszony ki-kinézett, vagy a konyhába, vagy a gyermekhez s aztán a piacz drágaságáról, a cselédek gyarlóságáról s arról kezdett panaszkodni, hogy ezen a télen mennyi fát elfütöttek. Majd ismét azt emlegette, hogy itt Baltaváron soha sincs semmi mulatság, az a pár szegény magyar hivatalnok se tart össze valami csunya pletyka -248- folytán, mely háborúságba vitte egymás ellen a magyarságot. A szászok egészen külön vonulnak, az oláhok is, a magyarok is; ők maguk csak egy házhoz járnak: Eránosz örmény kereskedőhöz, a kinek a felesége erdővidéki s Anikónak leánykori ismerőse. Az oláhok bezzeg minden esztendőben találnak valami alkalmat összecsődülni s akkor egész esztendőre kimulatják magukat.

Simándy hallgatagon nézte a beszédes asszonyt s igyekezett a régi Anikóból fölfedezni egy vonást, vagy egy hangot. De nem sikerült. Hanem abból, a mit az asszony pusztán a mulatságok elmaradása s a társasélet hiánya szempontjából fölpanaszolt, egy sötét képet rajzolt meg magának: az erdélyi társadalom züllöttségét. A nép ismeretlen milliói fölött áll az intelligenczia, mely háromfelé húz és nincs egy közös eszme, mely őket eltöltené. Szász, román, magyar, ez a háromféle irány, valamennyi külön törekvést, külön eszmekört, egy egészen külön világot képvisel. Csak az állam vaspántjai tartják őket össze. S valamennyi közül a legmostohább ez a szegény magyar, az egyetlen, a ki csakis ezt a hazát vallja magáénak, az egyetlen, a kinek lelke az ország határánál szárnyaszegetten lehull, mert tovább nincs mit keresnie, míg a szász, a román lélektáplálékért vígan repül tovább – az egyik Berlin, a másik Bukarest felé. A magyar ezeréves küzdelemben kifáradva, vérevesztetten áll itt s napról-napra jobban koldusodva védi az egy haza göröngyeit. Az asszony egyszer csak észrevette Simándy arczának komorságát s erre elhallgatott.

– Én untatom magát, ugy-e, ezekkel az együgyü kisvárosi dolgokkal?

Simándy nem felelt. Mit is feleljen? Egész másfelé jártak az ő gondolatai. Kicsinységének érzete fogta el. Eszébe jutottak a nagy álmok, melyek egykor hevítették s végiggondolta a mai napot, melyen elköznapiasodott első ideálja mellett halad el oly közönbösen, -249- mint egy úszó jéghegy, ellenben a másik után szalad az éjszakában, hidegben, mint egy kis kutya.

Valóban az volna ő? Fölállt, megsimította homlokát és távozni készült. S ekkor észrevette, hogy Anikó az urát oldalba döfi s valamire figyelmezteti. A férj csakugyan meg is szólalt:

– Igaz, tiszteletes úr, mi még köszönettel is tartozunk önnek.

– Miért?

– A mit szegény boldogult apósommal tett Bótai Barna halála után. Hogy nem árulta el a halálát, sőt pénzt is küldött a magáéból…

– Vagy úgy? Kérem hagyja…

A kalapja már a kezében volt, kezet szorított mindnyájukkal s elment. A férj lámpával kisérte a kapuig, ott még egyszer elbúcsuztak és Simándy kisietett az utczára… Hideg volt, összehúzta a kabátját. Vagy talán a lelke fázott? Lehet. Oly különös, oly nevetséges volt elgondolni, hogy ő mit tett Bótaiékért… s hozzágondolni ezt a mostani jelenetet, a mikor a baltavári királyi járásbiró ezt neki sok idő mulva olyanformán köszöni meg, mintha egy hordó ajándék-borról volna szó. Oly különös, oly nevetséges volt, hogy a könnyei kicsordultak fájdalmában.

Csakhamar megpillantotta az Apaffy-fogadó kivilágított ablakait s vére egyszerre fölforrt. Talán már azt a másikat is elvették tőle… A kiért idefutott, mint a bolond… a kihez lopva fölkúszott, mint a tolvaj… a kinek sáros virágait fölszedte a földről… a kinek száraz ibolyáját itt rejtegeti a zsebében. Ott állott a téren s összeszorított ököllel nézett a házra… Föl szerette volna gyújtani… Vagy berohanni és a leányt a hajánál fogva kihurczolni onnan.

Ujra fölment. Megfogott egy pinczért s adott neki egy forintot, hogy szerezzen neki olyan helyet, a honnan a bált nézheti. A pinczér fölvezette a nagy terembe szolgáló erkélyre, melyen a czigányok játszottak.

Ott állott a téren…

-250-

Alatta javában állt a bál. Épen keringőt tánczoltak. Azonnal fölfedezte Floricát, fehér ruhában, piros diszítésekkel, hajában is fehér virággal. Egy elegáns, frakkos úrral tánczolt. Szorosan átölelve tartották egymást s egyszer, kétszer… négyszer ötször körülkeringőzték a termet. Azután jött egy másik, egy harmadik, egy negyedik s Florica, a kinek arcza kipirult s telt keble viharosan hullámzott, ragyogó arczczal ment, ment és fáradhatatlan volt. Azután visszajött az elegáns frakkos úr s karonfogva sétálgattak. És Florica nevetett, fehér fogai folyton villogtak… Azután újra karjára fűzte őt az úr s tánczolva belerohantak a tömegbe; összeütköztek a testek, az arczok egészen közel hajoltak egymáshoz s forró leheletüket egymás szeme közé fújták… Bódító illat töltötte meg a termet… Florica tánczosa vállára hajtva fejét, kibontakozva a tömegből, röpült tovább.

S a sáros ruhájú, kuszált ábrázatú fiatalember onnan a czigányok karzatáról sápadtan és merev szemekkel bámult le rá és mindig csak rá. És lassankint egy iszonyú érzés lopódzott szivébe: ez a lány nem az övé, nem is lehet az övé soha. Ez a lány más, mint odafönt a nagy hegyek alatt, az ő csöndes völgyükben. Itt az arcza más, azon az édes arczon most a kéjes érzelmek egész tömege ül. Ez a föld lánya, a ki fényre, pompára, zajos társaságra született, ime, hogy vonaglik királynői teste a férfi karjai közt… hogy mutatja újra meg újra fehér fogait, mintha bele akarna harapni a hímbe, a ki vezeti… Ez nem Anikó, a ki megtörik és eldurvul… de jó feleség és jó anya… ez gazdaságra, nagyvilági életre született… ime, a mint lejön a havasokról és beleveti magát az élet vidám zajába, egész pompájában kifejlődik, mint egy virág, a mely csak most találta meg igazi földjét, igazi éghajlatát. Erről mersz te álmodozni, száz léleknek nyomorult papja? Két hold kukoriczaföldnek tulajdonosa?

Meghorkant benne egypárszor a nehezen járó lélekzet -251- és végre fölkelt (mintha egy világot emelne vállain!) kiosont, lefutott az utczára. Vége, vége, Floricát is elvesztette, átok, nehéz átok nyugszik rajta, az életében kinálkozó minden híves patak méreggé válik, mikor ő szomjas ajkát feléje közelíti. Hideg kezét forró homlokára szorította, s egy helyben állva, az égre bámult; de az ég csillagtalan volt és sötét felhők borították.

Florica a román bálban.

A sarokkocsmából, hol este söröztek, irtóztató lárma, verekedés zaja hallatszott ki. Kinyilt az ajtó, s egy embert dobtak ki rajta, a ki panaszos nyöszörgéssel fekve maradt a földön. Simándy odament.

– Megütötte magát?

– Az úr magyar? Áldja meg az Isten, vigyen haza.

– Mi baja?

– Magyar nótát akartam huzatni, aztán az oláhok véresre vertek és kidobtak.

– Keljen föl.

– Nem tudok, össze vagyok törve.

Simándy fölemelte, az ember csupa vér volt s keservesen nyögött. Simándynak nyakába akasztotta a fél kezét s lassan, biczegve elindult.

A tér sarkán megálltak, Simándy visszanézett. A fogadóból a vad Hóra-táncz hangjait kisérő rivalgás idáig hallatszott. S ott járta Florica, tán mint egy furia, azt a tánczot, melyet a régi gonosz időkben Nagy-Enyed lángjai mellett, magyar asszonyok holttestei fölött is jártak a fékevesztett vadállatok. S ő lehajtott fejjel, szivében ezer hegyes tőrrel, vitte az éjben a véres, jajgató magyart… lelkében pedig hurczolta a vérző hazát, a vérző hitet. -252-