XVI.

A kurátor megleste, mikor a papja hazament a lakására, aztán jelt adott és a lakodalmi menet bevonult az oláh templomba, hol Todorescu is megáldotta az új házaspárt, s mindegyiknek adott egy amulettet, mely a rossz szellemek ellen volt megvédendő őket. Ez már így szokás a havasok közt; de a kurátor érezte, hogy a papjuk ezt tőlük nagyon zokon venné, azért lehetőleg Simándy tudtán kívül csinálta.

Simándy otthon egy kicsit kicsinosította magát; a templomban nagy vihar zúgott keresztül a szívén, de most már megnyugodott, megkönnyebbültnek, sőt boldognak érezte magát. Az lebegett előtte, hogy egész nap Florica társaságában lehet, a nélkül, hogy egyuttal Todorescuék kellemetlen házánál kellene lennie. S úgy lehet együtt Floricával, mintha csak ketten volnának, mert az egyszerű, naiv nép nem fogja őket gyanakodó szemmel nézni, s megjegyzésekkel kisérni.

Az asztalfőn, egy sarokban ültek ők ketten. A szoba lassankint megtelt füsttel, ételgőzzel s a mint egyre több és több pálinkát fogyasztottak, a jókedv is hangosabb és hangosabb lett. Simándy egy jódarabig hallgatott, aztán hirtelen Florica kezére tette a kezét.

– Bizony, édes Florica, gyenge, bűnös ember vagyok én. Vajha az Isten megbocsátaná, a mit ma a templomban ellene vétettem. -234-

Florica ránézett és halkan suttogta:

– Mit?

– Nem is láttam az előttem álló jegyespárt, csak magára néztem és magamra gondoltam.

– Ép’ úgy, mint én.

– Magának esküdtem.

– És én magának.

– S talán ezzel még azt a bűnt is elkövettem, hogy lelkemhez lánczoltam a maga lelkét…

– Hát ezt bűnnek tekinti?

– Annak, mert az én lelkem össze van törve, beteg; s az én életem a hullámokon hánykolódó rossz ladik, mely elsülyedésre van szánva.

A lány megsimogatta Pali kezét.

– Ne beszéljen így. Tudom, hogy eddig szomorú élete volt, s én annál jobban szeretem magát; de most majd következnek a fehér napok.

– Fehér napok? Óh, Florica, ha tudná, hogy mennyi fekete nap van az én elmult ifjúságomban. Én értem tengerbe ölte magát egy szép, szőke hollandi angyal, a kinek szerelméről sejtelmem se volt; s engem elhagyott első szerelmem, szép tavaszom legelső rügyeit leforrázta a dér. Bús emlékek romjai és halottak sápadt arcza közt kigyózik multam ösvénye. S ha az öregedés az átélt szenvedések szerint történnék, én mint fehérhajú aggastyán, viaszsárga arczczal és görbedt vállal állanék itt… Azért szeretem úgy magát, mert maga mellett úgy érzem magamat, mint a vándor, a ki a hideg, havas, sötét, végtelen pusztaságon lobogó pásztortűzre talál. S boldog vagyok, mert puha kezének szorítását érzem. S szeretném, ha mi itt összefonódva fává változnánk, s századokon át állnánk egymás mellett… és suttogva, összehajló lombjaink közt boldog kis madarak fészket raknának és szerelemről csicseregnének.

Így ömlött a szenvedélyes, szerelmes szavak patakja az ifjú ajkáról… de nem egyszerre… lassan, halkan, -235- sokáig, s a lány lelke mohón szívta be, s koronkint megremegett az örömtől.

– Pali, édes Pali, – suttogott, – szeretlek, nagyon szeretlek.

– Vigyázz, Florica! Egy egész világ áll köztünk; te tán nem érted, de tudd meg, hogy mi egymáséi nem lehetünk, ha csak az előitéleteknek egész gonosz világát szét nem romboljuk.

Florica mind a két kezével megragadta Simándy kezét.

– Ha kiáltó szavadat hallanám az éjszakában, futva mennék utánnad, nem törődve azzal, hogy kőbe botlom, tüskebokorba futok, mélységbe zuhanok…

– Édes!

A füstből Todorescu vérfutotta arcza merült föl. A vén pap a vadállat ösztönével mintha megérezte volna, hogy kölyke veszedelemben forog, s megjelent.

– Papocskám, a lányomat mulattatod?

És a lányra rászólt:

– Florica, gyere, valamit akarok mondani.

A lány engedelmesen szállt ki. A pap karonragadta s elvonszolta.

– Miért nem tánczolsz? – mordult rá odakint a tornáczon. – Mit bujsz össze azzal a pogány tatárral? Mit suttogtok folyton? Mézes-mázos szájával tán szerelemről beszél? (Itt eltorzult a pópa arcza.) Ha ezt tudnám, azonnal megfojtanálak. Román lány vagy – érted? Urilány vagy – érted? Művelt lány vagy – érted? Rád uri kényelem vár, városi élet, gazdag férj. Ne busulj, majd eljön, én gondoskodom róla – te oly okos kis lány, jó kis lány vagy, Florica, ne keserítsd öreg apádat. Megfojtalak, ha másképp lesz. Érted? És most eredj tánczolni!

A lány elfordult. Apja visszarántotta.

– Addig szóba se állj vele, míg oláh nem lesz. Majd ha mellettünk térdel, velünk imádkozik, bőjtöl és vezekel, akkor adhatsz neki nyájas szót. Eredj! -236-

Florica panaszos hangon megszólalt:

– Apám, hazamegyek.

– Mi bajod?

– Megfájdult a fejem a nagy füstben.

Apja megragadta a lány két vállát, s merőn az arczába nézett.

– Csakugyan nagyon sápadt vagy. Mit beszélt neked az a ficzkó?

– Semmi rosszat, apám.

A pópa megfogott egy cselédet.

– Te, küldd ki a feleségemet.

Todorescuné kijött s gondjaiba véve a leányt, hazakisérte. Todorescu nehéz léptekkel visszament a lakodalmas házba, szembe ült a magyar pappal s az asztalra könyökölt. Sokáig farkasszemet néztek egymással. Simándy szó nélkül meredt a pópa kivörösödött ábrázatára, gondolatai egészen másfelé kalandoztak. Végre a pópa megszólalt:

– A tavaszszal a leány Szebenbe megy rokonaihoz. Örökké csak nem ülhet itthon? Férjhez kell adni, arra való… A nyáron meg Borszékre megy az anyjával… tán még bojár is elveszi… szép is, okos is, művelt is… meg egy kis pénze is van.

Simándy nem felelt rá.

– Hát te nem házasodol meg, öcsém? Asszony kéne már neked is a házhoz. Ez nem élet.

Simándy hallgatott.

– Nem felelsz? Min gondolkozol?

Simándy mélységes szomorúság rezgésével hangjában végre megszólalt:

– Hadd abba, pópa, nem értesz te meg engem, én sem értelek meg téged. Minek fáraszszuk magunkat üres zörgéssel?

Simándy azon gondolkozott, hogy ez az előtte álló ember mily távol, mily idegenül áll ahhoz az emésztő szenvedélyhez, mely az ő szivét eltölti. Pedig atyja a leánynak s ő nem tud képzelni olyan esetet, hogy ez -237- embernek a nyakába boruljon s megvallja, hogy a leányát szereti. Sőt mikor az apa különös, nyugtalanító, czélzásokkal telt beszédét hallotta, vad gyűlölet szállt föl lelke mélyéről s úgy nézett a pópára, mintha az volna a mesebeli sárkány, melynek körmei közül kincsét ki kell ragadnia.

A pópa fölugrott s otthagyta. Simándy is fölállt s a mint az asztalt hátrább tolta, szeme valami csillogó tárgyat pillantott meg a földön. Fölemelte: azonnal ráismert, Florica amuletje volt, az ismert kazáni Szent Szűz, a gyermek Jézussal karján. Zsebébe rejtette.

Beállt az est, csöndes lett a falu és sötét, csak a lakodalmas házból tört ki néha a vigasság zaja s a világosság. Florica barátságos leányszobája csak egy síró és imádkozó gyermeket látott. Egyszerre megzördült a kis kertre nyiló ablaka. A leány remegve ment oda s félig kinyitotta.

Egy mély hang megszólalt a sötétben:

– Florica, édes Florica, úgy rémlik, elfelejtettem neked megmondani, hogy szeretlek.

– Csak mondd, csak mondd, édes.

– Csókolj meg, Florica!

S a vasrács közt megcsókolták egymást, oly erősen, oly hevesen, hogy a szegletes rud véres sávot vont mindegyiknek homlokára.

– Kis leány, imádkoztál-e ma este a kazáni Szűz Máriához?

– Oh, Atyám, irgalmazz, elvesztettem az amuletemet.

– Nem vesztetted el, Florica, mert a sors úgy akarta, hogy általam megkerüljön. Fogd! Imádkozzál mindenhez, a miben hiszel, hogy elnyerd a boldogságot. Hisz én már a fényes csillagokat is ostromolom könyörgéseimmel. Rózsás álmokat, édes, drága szivem!

S a kis leány egyszerre boldog, vidám lett, tapsolt, -238- ugrált s imádkozván a Szűz Máriához, szépen elaludt. A pap pedig késő éjszakáig botorkált a faluban ide-oda, zúgó fejjel, nehéz szívvel, megbomlott lelkiismerettel, összetört világgal, melyben csak egy ép, egész érzelem volt: szerelme. -239-