Tudjuk, hogy játék kell a gyermekeknek;

Midőn a népek gyermekek valának,

Magoknak czifra, ragyogó játékszert,

Bibor karszéket s koronát csináltak.

S rá nyomták ezt egy fajankó fejére,

S felültették e fajankót a székre.

S itt a királyság, ezek a királyok,

S ők, a hol ülnek, a hol fejök szédül,

Azt gondolják a kábitó magasban,

Hogy uralkodnak isten kegyelmébül.

Csalatkozásban éltek, jó királyok,

Nem uraink, csak bábjaink valátok.

De nagykorú lett a világ, s a férfi

Nem gondolt többé gyermekjátékával,

Le hát a bíborszékekről, királyok,

És fejetekről le a koronával!

Ha nem teszitek azt le fejetekrül,

Leütjük, s majd a fej is véle gördül.

Igy lesz, s nem máskép. A bárd, mely Lajosnak

Párizs piaczán lecsapott nyakára,

Első villáma volt a zivatarnak,

Mely rátok készül, s kitör nem sokára;

Igen, ma-holnap meglesz érkezése,

Nem én vagyok már első mennydörgése!

Egy rengeteg lesz a föld kereksége,

S e rengetegben vadak a királyok,

Kergetjük őket, és fegyvereinket

Szilaj gyönyörrel sütögetjük rájok,

S vérökkel fogjuk ezt az égre írni:

Hogy nem gyermek már a világ, de férfi.

-452-