Nekem nincs semmim, semmim e hazában,

De én egészen az övé vagyok;

Bánat- s örömkönny forr szememben, a mint

Sötétül napja avvagy fölragyog.

Örömkönyűim, oh ti gyér vendégek

Mi nálunk a hű honfiszem felett!

Ha föl nem törtök most a telt kebelből,

Édes terhétől szívem megreped.

– Láttátok-é a két tündérvirágot?

Borús hazánknak két sarkcsillagát?

Evezhetsz bátran, nemzetem hajója!

Nem veszthet az czélt, a ki ilyet lát.

Én láttam, láttam!… megmutatta őket

Szent vágyaimnak a szövétnekfény;

Hanem mi volt e fény a lánghoz képest,

Mely ekkor égett keblem belsején!

Ott álltak ők, mint égi jelenések.

Szokatlan köztünk ilyen látomány:

Hahogy sokáig néztem volna őket,

Szemfényemet vesztettem volna tán.

S hallottam édes ajkaik zenéjét;

Hallottam őket halkan mondani,

Mit tetteik rég fennszóval beszélnek,

Hogy ők a honnak hű leányai.

Miért nem voltam a lég ajkaiknál?

Hogy vittem volna szét e hangokat,

Mint napvilágot, mindenegy magyarhoz,

Kit éj környékez honfibú miatt.

Ragyogjatok ti ébredő hazámban

Hajnalsugárral, testvér csillagok!

Sugárotokra, Memnon szobraképen,

A nemzetáldás zengedezni fog.

(Pest.)