Nézz le immár, nézz le, lelkem!

Nézz le kissé páholyodból,

Nézz reám szép szemeiddel,

Egy perczig csak, irgalomból.

Ha te tudnád – ah, ha, tudnád –

Elbájoltál véghetetlen!

Itten állok minden este,

Mint bálvány merevedetten.

Ma sem volt csak egy forintom,

Melyet vacsorára szántam:

S jegyet vettem rajta… még sincs,

Nincs sympathiád irántam?

Még sem nézesz rám?… oh nézz le!

Itten állok közeledben,

S akkorákat sóhajtok, hogy

Még a kárpit is meglebben.

Nézd, a bú mint fintorítja

Sentimentális pofámat…

Úgy de bánod is te mind ezt!

’Sz az malheuröm, hogy nem bánod.

(Pest.) -449-