Oh ne mondjátok nekem, hogy

Hajnallik hazám felett!

Látom én: az ő számára

Sző a sors szemfödelet.

S kérni istent nem merem, hogy

Nemzetem gyógyítsa fel,

Mert e nemzet, elhigyétek,

Életet nem érdemel.

Figyelemmel átforgattam

A történet lapjait,

S fontolóra vette lelkem,

A mit e hon végbe vitt.

S mit találtam ott fölírva

Századok bötűivel?

Azt találtam, hogy e nemzet

Életet nem érdemel.

Jóra termett nép honában

Egy a szív, az akarat.

A közérdek mellett minden

Különérdek elmarad.

Itten oltárt minden ember

Ön bálványaért emel –

És az ilyen önző nemzet

Életet nem érdemel.

Voltak egyesek közöttünk,

Tiszta, hű, nagy szellemek,

A kik mindent, a mit tettek

A hazáért tettenek.

Hány volt köztök, kiket a hon,

Maga a hon veszte el!

És az ily hálátlan nemzet

Életet nem érdemel.

Más hazában híven őrzik

Mind azt, a mi nemzeti;

Ősi kincsét a magyar nép

Megveti és elveti,

A magyar magyarnak lenni

Elfeled vagy szégyenel,

És az ily elkorcsult nemzet

Életet nem érdemel.

Oh de mért elősorolnom

E szegény hon vétkeit?

Lesz-e sors, oh lesz-e isten,

A ki minket megsegit?

A nagy isten szent kegyéből

Jő-e megváltási jel?

Lesz-e még e nemzet olyan,

Hogy halált nem érdemel?

(Pest.)