Van-e szebb láncz a világon,

Mint mely minket összefűz?

Bűvös karikába gyűjte

Minket a szent honfitűz.

Sír volt keblünk, és halottja

Volt a hazaszeretet;

Nagyszerűen űljük e föl-

Támadási innepet!!

-454-

Nemzetünk, e nagy folyó, mely

Mindig száz felé szakadt,

Egyesítse innepénél

A különvált ágakat.

Millió és millió száj

És egyetlen hang legyen,

Mely kiáltsa lelkesedve

A magasztos innepen:

»Elfogadjuk, bármi durva,

A mit a hon méhe szül;

Bármi lágy és bármi pompás,

Semmit, semmit e kivül!«

És ne szóljon áldozatról,

Lemondásról senki sem;

Kötelesség! mit az ember

Hon jólléteért teszen.

S a király, a honnak atyja,

Mint valóban jó atyánk,

Karjait kiterjesztendi,

És az áldást mondja ránk.

(Pest.)