»Megint panasz, hát már megint panasz!

És a kiről szól, mindig csak pap az.

Tart a panasz estétől hajnalig,

Az ember még csak nem is alhatik!«

Igy szólt az úristen nagy bosszusan.

»Már megtekintem, ott alant mi van.«

Felkelt az ágyról, gyertyát gyujtatott,

Felöltözék és utra kelt legott.

A mint elérte volna a kaput,

Szent Péter mint a bunda úgy alutt:

Mert tennap egy uj vendég érkezék,

S ily alkalomkor lakmát tart az ég,

Mivel mostanság úgy áll a világ,

Hogy új lakó a mennyben ritkaság.

Ilyenkor aztán Péter bácsinak

Kezében a kancsók jól forganak.

»Keljen már kend fel, Péter! hallja kend?«

Igy szólt az úr, a midőn oda ment,

Hosszan czibálván üstökét, fülét.

»Kelj föl, hogy a mennykő üssön beléd!«

Fölébredt végre s nyitja a kaput,

S az úr egy hulló csillagon lefut,

-456- S a földre ép oda ereszkedett,

A honnan a panasz fölérkezett.

Egy ifju ember mondá a panaszt;

S az isten ekkép szólitá meg azt,

S megszólitása hangzott nyájasan:

»Beszélj, no, mondd, mi a bajod, fiam?«

»Hejh, jó atyám, de nagy az én bajom!

Kapaszkodjék csak föl az ablakon,

S kit ott a pap ágyában látni fog,

A menyecskének férje én vagyok.«

Az úr nagy halkkal fölkapaszkodott,

S nagy istentelenséget láthatott:

Mert a mint aztán leereszkedék,

Igen furcsán csóválá meg fejét,

Ily szavakban törvén ki sóhaja:

»Biz e, fiam, kurucz história!

Segitnék rajta édes örömest;

De már késő, mert minden megesett.

Hanem vigasztalásul mondhatom,

Hogy a papot pokolba juttatom,

Bár eddig is már a pokol fele,

Sőt több felénél, pappal van tele.«