Tábornok úr, én nem tartom magam

Nagy embernek, de akkorácska csak

Vagyok, hogy oly parányok, a minő ön,

Levett kalappal szóljanak velem.

S ön engemet gorombaságival

Elhalmozott, hogy két orczám pirúlt.

Igen, pirúltam, de nem magamért,

Pirúltam a magyar sereg miatt,

Hogy annak egy ily tábornokja van.

Tábornok úr, van ellenség elég,

Gorombáskodjék azzal, ott szabad,

De bánjék szépen a jó honfiakkal,

Különben azt hiszszük, hogy őket el

Szándékszik ön kergetni a seregből,

És ez kemény vád lenne majd, kemény vád.

S gorombaságit épen rajtam űzi!

Nem fél-e ön, hogy tollamnak hegyére

Tüzöm fel önt? ez a toll, istenemre,

Hegyesb a tőrnél s lelkiismeretnél,

S a kit megszúrok véle, fáj neki

Még akkor is, ha a sír férgei

Czirógatják ott lenn a föld alatt.

Kiírnám önt itt név szerint, de a mit

Saját kardjával tenni képtelen,

Tollammal tenni én nem akarom,

Nem fogom önt megörökíteni.

Csak azt ajánlom, hogyha még leszen

Szerencsétlenségünk egymáshoz, akkor

Beszéljen vélem emberségesen;

Mert én ugyan nem tartom magamat

Nagy embernek, de akkorácska csak

Vagyok, hogy oly parányok, a minő ön,

Levett kalappal szóljanak velem.