Jött a halál, hogy elsöpörjön minket

A föld szinéről, jött a döghalál,

Reánk lehelte rothadó lelkéből

Azt sátándühhel a gonosz király.

Tombolt a vész irtóztató erővel

A végitélet végórájaként,

És im, mi élünk még és nem halánk meg,

Csak meghajoltunk, de el nem törénk!

Él a magyar, még áll a hon, s hol egykor

Olyan halotti volt a hosszu csend,

Minő zajt üt most ott a harczoló kard!

Minden csengése egy világra cseng!

Oh népem, eddig önmagad se tudtad,

Hogy létezel, most tudja a világ;

Utósó voltál, s íme a legelsők,

Most még ők is bámulva néznek rád.

Melyik magyar nem szégyenlé előbb, hogy

Sors átkából magyarnak született?

S melyik nem büszke most reá, hogy isten

Kegyelméből e nemzet tagja lett?

Méltóbb vagy a legdrágább koszorúra

Mint bárki más, méltóbb vagy igazán!

Oh hol keressek, hol lelek virágot,

Dicső fejedre illőt, szent hazám!

-464-

De béfejezve nincsen még a munka,

A melyet néked béfejezni kell;

Csak félig van még a csomó elvágva,

Mit szét kell vágnod kardod élivel.

Majd akkor illet a koszoru téged,

Ha e munkát végkép bevégezéd,

S ekkor nem én foglak megkoszorúzni,

Hanem az egész nagy emberiség!

Előre hát, oh nemzetem, ne állj meg!

Hogy állanál meg pályád közepén?

Fél útadon vagy, fölértél a hegyre,

S könnyű már annak, a ki völgybe mén.

Elő, elő a zászlóval kezedben!

Egész Európa te utánad jő;

Te vagy, hazám, most a világ vezére,

Mily nagy szerep, milyen lelkesitő!

(Pest.)