Buda várán újra német zászló!

Hova legyek lelkem haragjától?

Arczunk piros, de nem zsarnok-vértül,

Hanem saját szivünk szégyenétül!

Egy kezünkön rajt van a láncz ismét,

Várjuk-e, hogy amazt is lekössék?

Hogy megint a régi nóta járja,

En kinunkra, világ csúfságára.

Kár azoknak a szabadság kardját

Kézbe venni, kik csak azért tartják,

Hogy a zsarnok a porig alázza,

S száradjon rá vér helyett gyalázat.

Tedd le azt a fegyvert, magyar nemzet,

Téged isten nem arra teremtett,

El onnan a csatatérrül, lódulj,

Messziről nézz csak rá a kuczkóbul!

Ha urad jön, térdepelj le szépen,

S csókold meg a korbácsot kezében,

S várd el békén míg reád halált szól,

És kirúg a nemzetek sorából!

Oh hazám, oh nemzetem, magyar nép,

Nem döbbent meg, nem riaszt föl e kép?

E rettentő gondolatra föl kell

Állanod, habár a sírban fekszel.

Azt hiszem, hogy a mi most levágott,

Balsorsod volt és nem gyávaságod,

S ha a balsors csüggedést nem hoz rád,

Elszegődik a szerencse hozzád.

Uj erővel és uj bátorsággal

Álljunk szembe ama haramjákkal,

Szent az ügyünk, velünk van az isten,

Vagy velök sincs, ha mi velünk nincsen.

Dobogjatok szíveink kevélyen,

Diadalmunk előérzetében!

Pirulj arczunk, pirulj zsarnok-vértül,

És ne saját szívünk szégyenétül!

(Debreczen.)