Megérte ezt az évet is,

Megérte a magyar haza;

A vészes égen beborult,

De nem esett le csillaga.

Meg van vagdalva, vérzik a kezünk,

De azért még elbírja fegyverünk,

S a merre vág

Ott hagyja fájó vérnyomát.

Ott hagyja fájó vérnyomát,

Haramja csorda, képeden!

Hogy majd az ítéletnapon

E bélyeg vádolód legyen,

Vádolód az isten szine előtt,

És gyujtsa rettentő haragra őt.

Te ellened,

Ki ránk veszett fogad fened!

-463-

De mit az ítélet nekünk?

Ha lesz is az, sokára lesz!

És a mi több, és a mi fő –

Az isten könyörűletes.

Még majd kegyelmet adna nékik ő…

Ne várakozzunk! E vérengező

Kutyák felett

Tartsunk magunk itéletet!

Tartsunk oly véritéletet,

Hogy elborzadjon a világ;

Majd addig szórjuk rájok a

Szörnyű halálos nyavalyát,

A míg hirmondónak marad csak egy,

Ki majd otthonn reszketve mondja meg,

Hogy jaj neki,

Ki a magyart nem tiszteli!

Nekünk most az isten kevés,

Mert ő nem eléggé kemény;

Hozzád imádkozom, pokol!

Az új esztendő reggelén:

Öntsd szíveinkbe minden dühödet,

Hogy ne ismerjünk könyörűletet,

Mig e gazok

Közűl a földön egy mozog!