Tüzesen süt le a nyári nap sugára

Az ég tetejéről a juhászbojtárra.

Fölösleges dolog, sütnie oly nagyon,

A juhásznak úgy is nagy melege vagyon.

Szerelem tüze ég fiatal szivében,

Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.

Faluvégen nyája mig szerte legelész,

Ő addig subáján a fűben heverész.

Tenger virág nyílik tarkán körülötte,

De ő a virágra szemét nem vetette;

Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,

Bámuló szemei oda tapadtanak.

De nem ám a patak csillámló habjára,

Hanem a patakban egy szőke kis lyányra,

A szőke kis lyánynak karcsu termetére,

Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.

Kis leány szoknyája térdig föl van hajtva,

Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’;

Kilátszik a vizből két szép térdecskéje

Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.

Mert a pázsit fölött heverésző juhász

Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más?

Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,

Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.

»Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!«

Kukoricza Jancsi igy szólott hozzája:

»Pillants ide, hiszen ezen a világon

Csak te vagy én nekem minden mulatságom.

Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,

Gyere ki a vizből, hadd öleljelek meg;

Gyere ki a partra csak egy pillanatra,

Rá csókolom lelkem piros ajakadra.«

»Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék,

Ha a mosással oly igen nem sietnék;

Sietek, mert máskép velem roszul bánnak,

Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak.«

Ezeket mondotta szőke szép Iluska,

S a ruhákat egyre nagy serényen mosta.

De a juhászbojtár fölkel subájáról,

Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól:

»Gyere ki, galambom! gyere ki, gerliczém!

A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;

Aztán a mostohád sincs itt a közelben,

Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.«

Kicsalta a leányt édes beszédével,

Átfogta derekát mind a két kezével,

Megcsókolta száját nem egyszer, sem százszor,

Ki mindeneket tud, az tudja csak, hányszor.