Az idő akközben haladott sietve,

A patak habjain piroslott az este.

Dúlt-fúlt Iluskának gonosz mostohája:

Hol marad, hol lehet oly soká leánya?

A rosz vén mostoha ekkép gondolkodott;

Követték ezek a szók a gondolatot:

(S nem mondhatni, hogy jó kedvvel ejtette ki),

»Megnézem, mit csinál; ha henyél: jaj neki!«

Jaj neked, Iluska, szegény árva kis lyány!

Hátad mögött van már a dühös boszorkány;

Nagy szája megnyílik, tüdeje kitágul,

S ily módon riaszt föl szerelem álmábul:

»Becstelen teremtés! gyalázatos pára!

Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára?

Lopod a napot, és istentelenkedel…

Nézze meg az ember… hogy tüstént vigyen el« –

-6-

»Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk?

Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk.

Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani,

Hogy kihullanak még meglevő fogai.«

Reszkető kedvese védelmezésére

Ekkép fakadt ki a nyáj bátor őrzője;

Azután haragos szemmel fenyegetve

Az elmondottakhoz e szavakat tette:

»Ha nem akarja, hogy felgyujtsam a házát,

Meg ne illesse kend ezt a szegény árvát.

Ugy is töri magát, dolgozik eleget,

És még sem kap száraz kenyérnél egyebet.

Most eredj, Iluskám. Megvan még a nyelved,

Hogy elpanaszold, ha roszúl bánik veled. –

S kend ne akadjon fönn azon, mit más csinál,

Hisz kend sem volt jobb a deákné vásznánál.

Kukoricza Jancsi fölkapta subáját,

S sebes lépésekkel ment keresni nyáját,

Nagy megszeppenéssel most vette csak észre,

Hogy imitt-amott van egy-kettő belőle.