A nap akkor már a földet érintette,

Mikor Jancsi a nyájt félig összeszedte;

Nem tudja, hol lehet annak másik fele:

Tolvaj-e vagy farkas, a mi elment vele?

Akárhová lett az, csakhogy már oda van;

Búsulás, keresés, minden haszontalan.

Most hát mihez fogjon? neki szánva magát

Haza felé hajtja a megmaradt falkát.

»Majd lesz neked, Jancsi… no hiszen lesz neked!«

Szomorún kullogva gondolta ezeket,

»Gazd’ uramnak ugy is rosz a csillagzatja,

Hát még… de legyen meg isten akaratja.«

-7-

Ezt gondolta, többet nem is gondolhatott;

Mert ekkor a nyájjal elérte a kaput.

Kapu előtt állt az indulatos gazda,

Szokás szerint a nyájt olvasni akarta.

»Soh’se olvassa biz azt kelmed gazd’ uram!

Mi tagadás benne? igen nagy híja van;

Szánom, bánom, de már nem tehetek róla.«

Kukoricza Jancsi e szavakat szólta.

Gazdája meg ezt a feleletet adta,

S megkapta bajszát, és egyet pödrött rajta:

»Ne bolondozz, Jancsi, a tréfát nem értem;

A míg jól van dolgod, föl ne gerjeszd mérgem.«

Kisült, hogy koránsem tréfaság a beszéd,

Jancsi gazdájának majd elvette eszét;

Jancsi gazdája bőg, mint a ki megbőszül:

»Vasvillát! vasvillát!… hadd szúrjam keresztül.

Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!

Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!…

Ezért tartottalak? ezért etettelek?

Soha se kerüld ki a hóhérkötelet.

Elpusztulj előlem, többé ne lássalak!«

Jancsi gazdájából így dőltek a szavak;

Fölkapott hirtelen egy petrenczés rudat,

A petrenczés ruddal Jancsi után szaladt.

Kukoricza Jancsi elfutott előle,

De koránsem azért, mintha talán félne,

Markos gyerek volt ő, husz legényen kitett,

Noha nem érte meg még huszszor a telet.

Csak azért futott, mert világosan látta,

Hogy méltán haragszik oly nagyon gazdája,

S ha ütlegre kerül a dolog, azt verje?

Ki félig apja volt, ki őt fölnevelte.

Futott, mig a szuszból gazdája kifogyott;

Azután ballagott, megállt, meg ballagott

Jobbra is, balra is s mind evvel mit akar?

Nem tudta, mert nagy volt fejében a zavar.