Az idő járása éjfél lehetett már,

Mikor szemébe tünt egy pislogó sugár.

Amint közelebb ért, látta, hogy ez a fény

Ablakból világít az erdő legmélyén.

Jancsi e látványra ekkép okoskodék:

»Ez a világ aligha csárdában nem ég;

Bizonyára úgy lesz – hál’ a jó Istennek!

Bemegyek az éjre, benne megpihenek.«

-9-

Csalatkozott Jancsi, mert az nem volt csárda,

Hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája.

Nem állott üresen a ház, a zsiványok

Mind a tizenketten odabenn valának.

Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok…

Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog;

De az én Jancsimnak helyén állt a szíve,

Azért is közéjök nagy bátran belépe.

»Adjon az úristen szerencsés jó estét!«

Mondott nekik Jancsi ilyen megköszöntést;

Erre a zsiványok fegyverhez kapának,

Jancsinak rohantak, s szólt a kapitányok:

»Szerencsétlenségnek embere, ki vagy te?

Hogy lábadat mered tenni e küszöbre.

Vannak-e szüleid? van-e feleséged?

Akármid van, nem fog többé látni téged.«

Jancsinak sem szíve nem vert sebesebben

E szókra, sem nem lett haloványabb színben;

A zsiványkapitány fenyegetésire

Meg nem ijedt hangon ily módon felele:

»A kinek életét van miért félteni,

Ha e tájt kerüli, nagyon bölcsen teszi.

Nekem nem kedves az élet, hát közétek,

Bárkik vagytok, egész bátorsággal lépek.

Azért, ha úgy tetszik, hagyjatok életben,

Hagyjatok ez éjjel itten megpihennem;

Ha nem akarjátok ezt: üssetek agyon,

Hitvány életemet védeni nem fogom.«

Ezt mondta, nyugottan a jövendőt várva,

A tizenkét zsivány csodálkozására.

A kapitány ilyen szókat váltott véle:

»Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle;

-10-

Te derék legény vagy, azt a bátor szented!

Téged az isten is zsiványnak teremtett.

Éltedet megveted, a halált nem féled…

Te kellesz mi nekünk… kezet csapunk véled.

Rablás, fosztogatás, ölés nekünk tréfa,

E derék tréfának díja gazdag préda.

Ez a hordó ezüst, ez meg arany, látod?…

Nos hát elfogadod a czimboraságot?«

Furcsa dolgok jártak Jancsi elméjében,

S tettetett jó kedvvel szólt ilyeténképen:

»Czimborátok vagyok, itt a kezem rája!

Rút életemnek ez a legszebb órája.«

»No, hogy még szebb legyen«, felelt a kapitány,

»Lássunk embereim, az áldomás után;

Papok pinczéjéből van jó borunk elég,

Nézzük meg a kancsók mélységes fenekét!«

S a kancsók mélységes fenekére néztek,

S lett eltemetése fejökben az észnek;

Maga volt csak Jancsi, ki mértéket tartott,

Kinálgatták, de ő aprókat kortyantott.

Álmot hozott a bor latrok pillájára…

Jancsinak sem kellett több, ő csak ezt várta.

Mikor a zsiványok jobbra-balra dőltek,

Jancsi a beszédet ilyformán kezdé meg:

»Jó éjszakát!… nem kelt föl titeket sem más,

Majd csak az itéletnapi trombitálás!

Élete gyertyáját soknak eloltátok,

Küldök én örökös éjszakát reátok.

»Most a kincses kádhoz! megtöltöm tarisznyám,

Haza viszem neked, szerelmes Iluskám!

Czudar mostohádnak nem lészsz többé rabja,

Feleségül veszlek… isten is akarja.

»Házat épittetek a falu közepén,

Ékes menyecskének oda vezetlek én;

Ottan éldegélünk mi ketten boldogan,

Mint Ádám és Éva a paradicsomban…

»Istenem teremtőm! mit beszélek én itt?

Zsiványoknak vigyem el átkozott pénzit?

Tán minden darabhoz vérfoltok ragadtak,

S én ilyen kincsekkel legyek boldog, gazdag?

»Hozzájok sem nyúlok… azt én nem tehetem,

Nincs elromolva a lelkiismeretem. –

Édes szép Iluskám, csak viseld terhedet,

Bízd a jó istenre árva életedet!«

Mikor elvégezte Jancsi a beszédet,

Az égő gyertyával a házból kilépett,

Meggyujtá födelét mind a négy szögleten,

Elharapózott a mérges láng sebesen.

Egy láng lett a födél szempillantás alatt,

A láng piros nyelve az ég felé szaladt,

Feketévé vált a tisztakék égi bolt,

Elhaloványodott a teljes fényü hold.

A szokatlan világ a mint elterjedett,

Fölriasztotta a baglyot, bőregeret;

Kiterjesztett szárnyok sebes suhogása

A falombozatok nyugalmát fölrázta.

A föltámadó nap legelső sugára

Lesütött a háznak füstölgő romjára,

Pusztult ablakán át benézett a házba,

Ott a haramjáknak csontvázait látta.