Nos hát ment a sereg, csak ment, csak mendegélt,

Tatárországnak már elérte közepét;

De itten reája nagy veszedelem várt:

Látott érkezni sok kutyafejű tatárt.

Kutyafejű tatár népek fejedelme

A magyar sereget ekkép idvezelte:

»Hogy mikép mertek ti szembeszállni vélünk?

Tudjátok-e, hogy mi emberhussal élünk?«

Nagy volt ijedsége szegény magyaroknak,

Minthogy a tatárok ezerannyin voltak;

Jó, hogy akkor azon a vidéken jára

Szerecsenországnak jószivű királya.

Ez a magyaroknak mingyárt pártját fogta,

Mert Magyarországot egyszer beutazta,

S ekkor Magyarország jámbor lelkü népe

Igen becsületes módon bánt ő véle.

El sem feledte ezt a szerecsen király,

Azért a magyarok védelmére kiáll,

S a tatár császárral, kivel jó barát volt,

Kiengesztelésűl ily szavakat váltott:

»Kedves jó barátom, ne bántsd e sereget,

Legkisebbet sem fog ez ártani neked,

Igen jól ismerem én a magyar népet,

Kedvemért bocsásd át országodon őket.«

»A kedvedért, pajtás, hát már csak megteszem.«

Szólt kibékülve a tatár fejedelem;

De még meg is írta az úti levelet,

Hogy senki se bántsa a magyar sereget.

Az igaz, hogy nem is lett semmi bántása,

De mégis örűlt, hogy elért a határra,

Hogy ne örűlt volna? ez a szegény vidék

Egyebet se’ terem: medvehúst meg fügét.