Ekképen jutottak át Lengyelországba,

Lengyelek földéről pedig Indiába;

Francziaország és India határos,

De köztük az út nem nagyon mulatságos.

India közepén még csak dombok vannak,

De aztán a dombok mindig magasabbak,

S mikor a két ország határát elérik,

Már akkor a hegyek fölnyúlnak az égig.

-12-

Tudni való, hogy itt a sereg izzadott,

Le is hányt magáról dolmányt, nyakravalót…

Hogy ne az istenért? a nap fejök felett

Valami egy órajárásra lehetett.

Enni nem ettek mást, mint levegőeget;

Ez olyan sürü ott, hogy harapni lehet.

Hanem még italhoz is furcsán jutottak:

Ha szomjaztak, vizet felhőből facsartak.

Elérték végtére tetejét a hegynek;

Itt már oly meleg volt, hogy csak éjjel mentek.

Lassacskán mehettek; nagy akadály volt ott:

Hát a csillagokban a ló meg-megbotlott.

A mint ballagtak a csillagok közepett,

Kukoricza Jancsi ekkép elmélkedett:

»Azt mondják, a hányszor egy csillag leszalad,

A földön egy ember élete megszakad.

Ezer a szerencséd, te gonosz mostoha,

Hogy nem tudom, melyik kinek a csillaga;

Nem kínzanád tovább az én galambomat –

Mert lehajítanám mostan csillagodat.«

Eztán nem sokára lejtősen haladtak,

Alacsonyodtak már a hegyek alattok,

A szörnyű forróság szinte szűnni kezdett,

Mentül beljebb érték a franczia földet.