A francziák földje gyönyörü tartomány,

Egész paradicsom, egész kis Kanaán,

Azért is vásott rá a törökök foga,

Pusztitó szándékkal azért törtek oda.

Mikor a magyarság beért az országba,

A törökök ott már raboltak javába;

Kirabolták a sok gazdag templom kincsét,

És üresen hagytak minden boros pinczét.

Látni lehetett sok égő város lángját,

Kivel szemközt jöttek, azt kardjokra hányták,

Magát a királyt is kiűzték várából,

S megfosztották kedves egyetlen lyányától.

Igy találta népünk a franczia királyt,

Széles országában föl s le bujdosva járt;

A mint őt meglátták a magyar huszárok,

Sorsán szánakozó könnyet hullatának.

A bujdosó király ily szókat hallatott:

»Ugy-e, barátim, hogy keserves állapot?

Kincsem vetélkedett Dárius kincsével,

S most küszködnöm kell a legnagyobb inséggel.«

A vezér azt mondá vigasztalására:

»Ne busúlj, francziák fölséges királya!

Megtánczoltatjuk mi ezt a gonosz népet,

Ki ily méltatlanul mert bánni te véled.

Ez éjjelen által kipihenjük magunk,

Mert hosszu volt az út, kissé elfáradtunk;

De holnap azután, mihelyt fölkel a nap,

Visszafoglaljuk mi vesztett országodat.«

»Hát szegény leányom, hát édes leányom?«

Jajdult föl a király, »őtet hol találom?

Elrabolta tőlem törökök vezére…

A ki visszahozza, számolhat kezére.«

Nagy buzditás volt ez a magyar seregnek;

Minden ember szivét reménység szállta meg.

Ez volt mindenkinek fejében föltéve:

»Vagy visszakerítem, vagy meghalok érte.«

Kukoricza Jancsi tán egymaga volt csak

Meg nem hallója az elmondott dolognak;

Jancsinak az esze más egyeben jára:

Visszaemlékezett szép Iluskájára.