János vitéznek volt utjában két társa:

Egyik a búbánat, a mely szívét rágta,

Másik meg kardja volt, bedugva hüvelybe,

Ezt a török vértől rozsda emésztette.

Bizonytalan úton ezekkel vándorolt.

Már sokszor telt s fogyott a változékony hold,

S váltott a téli föld szép tavaszi ruhát,

Mikor így szólitá meg szíve bánatát:

-21-

»Mikor unod már meg örökös munkádat,

Te, a kínozásban telhetetlen bánat?

Ha nem tudsz megölni, ne gyötörj hijába;

Eredj máshova, tán akadsz jobb tanyára.

Látom, nem te vagy az, ki nekem halált hoz,

Látom, a halálért kell fordulnom máshoz;

Máshoz fordulok hát: ti viszontagságok!

Ohajtott halálom tán ti meghozzátok.«

Ezeket gondolta s elhagyta bánatát;

Ez szivéhez vissza most már csak néha szállt,

Hanem ismét eltünt (mert be volt az zárva,

S csak egy könnycseppet tett szeme pillájára).

Utóbb a könynyel is végkép számot vetett,

Csupán magát vitte a megunt életet;

Vitte, vitte, vitte egy sötét erdőbe,

Ott szekeret látott, a mint bele lépe.

Fazekasé volt a szekér, melyet látott:

Kereke tengelyig a nagy sárba vágott;

Ütötte lovait a fazekas, szegény;

A szekér azt mondta: nem mozdulok biz’ én.

»Adj’ isten jó napot!« szólott János vitéz;

A fazekas rútul a szeme közé néz,

S nagy boszankodással im ezeket mondja:

»Nem nekem… van biz’ az ördögnek jó napja.«

»Be rosz kedvben vagyunk!« felelt neki János.

»Hogyne? mikor ez az út olyan posványos,

Nógatom lovamat már reggeltől kezdve;

De csak ugy van, mintha le volna enyvezve.«

»Segíthetünk azon… de mondja meg kend csak,

Ezen az úton itt vajon hova jutnak?«

Kérdé János vitéz, egy utra mutatva,

Mely az erdőt jobbról végig hasította.

»Ezen az úton itt? dejsz’ erre ne menjen,

Nem mondok egyebet;… oda vesz különben.

Óriások lakják ott azt a vidéket,

Nem jött még ki onnan, a ki oda lépett.«

Felelt János vitéz: »Bizza kend azt csak rám.

Mostan a szekérhez lássunk egymás után.«

Igy szólott, aztán a rúd végét megkapta,

S csak tréfamódra a sárból kiragadta.

Volt a fazekasnak jó nagy szeme, szája,

De mégis kicsiny volt az álmélkodásra;

A mire föleszmélt, hogy köszönjön szépen,

János vitéz már jól benn járt az erdőben.

János vitéz ment, és elért nem sokára

Az óriásföldnek félelmes tájára.

Egy vágtató patak folyt a határ mellett;

Hanem folyónak is jóformán beillett.

A pataknál állt az óriásföld csősze;

Mikor János vitéz a szemébe néze,

Oly magasra kellett emelnie fejét,

Mintha nézné holmi toronynak tetejét.

Óriások csősze őt érkezni látta,

S mintha mennykő volna, igy dörgött reája.

»Ha jól látom, ott a fűben ember mozog; –

Talpam ugy is viszket, várj, majd rád gázolok.«

De az óriás a mint rá lépett volna,

János feje fölött kardját föltartotta,

Bele lépett a nagy kamasz és elbődült,

S hogy lábát felkapta: a patakba szédült.

»Épen ugy esett ez, a mint csak kivántam!«

János vitéznek ez járt gondolatában;

A mint ezt gondolta, szaladni is kezdett,

S az óriás felett átmente a vizet.

Az óriás még föl nem tápászkodhatott,

A mint János vitéz a túlpartra jutott;

Átjutott és neki suhintva szablyáját,

Végig metszette a csősz nyaka csigáját.

Nem kelt fel többé az óriások csősze,

Hogy a rábizott tájt őrző szemmel nézze;

Napfogyatkozás jött szeme világára,

Melynek elmulását hasztalanúl várta.

Keresztül futott a patak vize testén,

Veres lett hulláma, vértől befestetvén. –

Hát Jánost mi érte, szerencse vagy inség?

Majd meghalljuk azt is, várjunk csak kicsinnyég.