János reá borúlt az asztal sarkára,

S megeredt könnyének bőséges forrása;

A mit mondott, csak ugy töredezve mondta,

El-elakadt a nagy fájdalomtól hangja:

»Miért nem estem el háború zajában?

Miért a tengerben sírom nem találtam?

Miért, miért lettem e világra, miért?

Ha ily mennykőcsapás, ilyen gyötrelem ért!«

Kifáradt végre őt kínozni fájdalma,

Mintha munkájában elszenderűlt volna.

»Hogy halt meg galambom? mi baj lett halála?«

Kérdé, s a menyecske ezt felelte rája:

»Sok baja volt biz a szegény teremtésnek,

Kivált mostohája kinzása törte meg;

De meg is lakolt ám érte a rosz pára,

Mert jutott inséges koldusok botjára.

Aztán meg magát is szörnyen emlegette,

Jancsi bácsi; ez volt végső lehellete:

»Jancsikám, Jancsikám, az isten áldjon meg,

Más világon, ha még szeretsz, tied leszek.«

Ezek után kimult az árnyékvilágból;

A temetőhelye nincsen innen távol.

A falu népsége nagy számmal kisérte;

Minden kisérője könnyet ejtett érte.«

Kérelemszavára a szíves menyecske

Jánost Iluskája sirjához vezette;

Ottan vezetője őt magára hagyta,

Lankadtan borult a kedves sirhalomra.

Végig gondolta a régi szép időket,

Mikor még Iluska tiszta szive égett,

Szíve és orczája – s most a hideg földben

Hervadtan, hidegen vannak mind a ketten.

Leáldozott a nap piros verőfénye,

Halovány hold lépett a napnak helyébe,

Szomorún nézett ki az őszi homályból,

János eltántorgott kedvese hantjától.

Még egyszer visszatért. A sírhalom felett

Egyszerű kis rózsabokor nevelkedett.

Leszakította a virágszálat róla,

Elindult s mentében magában így szóla:

»Ki porából nőttél, árva kis virágszál,

Légy hűséges társam vándorlásaimnál;

Vándorlok, vándorlok, a világ végeig,

Míg kivánt halálom napja megérkezik.«