Nem bizonyos, mennyi ideig haladott,

De annyi bizonyos, mennél tovább jutott,

Annál sötétebb lett előtte a világ,

S egyszerre csak annyit vett észre, hogy nem lát.

-23-

»Éj van-e, vagy szemem világa veszett ki?«

János vitéz ekkép kezdett gondolkodni.

Nem volt éj, nem veszett ki szeme világa,

Hanem hogy ez volt a sötétség országa.

Nem sütött az égen itt sem nap, sem csillag;

János vitéz csak ugy tapogatva ballag,

Néha feje fölött elreppent valami,

Szárnysuhogás-formát lehetett hallani.

Nem szárnysuhogás volt az tulajdonképen,

Boszorkányok szálltak arra seprőnyélen;

Boszorkányoknak a sötétség országa

Rég ideje, a hogy birtoka, tanyája.

Ország gyűlését ő kelmök itt tartanak,

Éjfél idejében ide lovaglanak.

Most is gyülekeznek ország gyülésére,

A sötét tartomány kellő közepére.

Egy mélységes barlang fogadta be őket,

A barlang közepén üst alatt tűz égett.

Ajtó nyilásakor meglátta a tüzet

János vitéz s annak irányán sietett.

Mikor János vitéz oda ért: valának

Egybegyülekezve mind a boszorkányok.

Halkan lábujjhegyen a kulcslyukhoz mene,

Furcsa dolgokon is akadt meg a szeme.

A sok vén szipirtyó benn csak úgy hemzsegett,

Hánytak a nagy üstbe békát, patkányfejet,

Akasztófa tövén nőtt füvet, virágot,

Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat.

De ki tudná sorra mind előszámlálni?

Csakhogy János mindjárt át kezdette látni,

Hogy a barlang nem más, mint boszorkánytanya.

Erre egy gondolat agyán átvillana.

-24-

Tarsolyához nyult, hogy sípját elővegye,

Az óriásoknak hogy jőjjön serege;

Hanem megakadt a keze valamiben,

Közelebb vizsgálta s látta, hogy mi legyen:

A seprők voltak ott egymás mellé rakva,

Miken a boszorkány-nép oda lovagla.

Fölnyalábolta és messzire elhordá,

Hogy a boszorkányok ne akadjanak rá.

Ekkor visszatért és sípjával füttyentett,

És az óriások rögtön megjelentek.

»Rajta, törjetek be szaporán, legények!«

Parancsolá János, s azok betörének.

No hisz’ keletkezett czifra zenebona:

A boszorkány sereg gyorsan kirohana;

Keresték a seprőt kétségbeeséssel,

De nem találták, s igy nem röpülhettek el.

Az óriások sem pihentek azalatt,

Mindenikök egy-egy boszorkányt megragadt,

S ugy vágta a földhöz dühös haragjába’,

Hogy széjjellapultak lepénynek módjára.

Legnevezetesebb a dologban az volt,

Hogy valahányszor egy-egy boszorkány megholt,

Mindannyiszor oszlott az égnek homálya,

S derült lassankint a sötétség országa.

Már csaknem egészen nap volt a vidéken,

Az utolsó banya volt a soron épen…

Kire ismert János ebbe’ a banyába’?

Hát Iluskájának mostoha anyjára.

»De«, kiáltott János, »ezt magam döngetem!«

S óriás kezéből kivette hirtelen,

Hanem a boszorkány kicsusszant markából,

Ucczu! szaladni kezd, és volt már jó távol.

»A keserves voltát, rugaszkodj’ utána!«

Kiáltott most János egyik óriásra.

Szót fogadott ez, és a banyát elkapta,

És a levegőbe magasra hajtotta.

Igy találták meg az utolsó boszorkányt

Halva, János vitéz faluja határán;

S minthogy minden ember gyülölte, utálta,

Még csak a varju sem károgott utána.

Sötétség országa kiderült végképen,

Örökös homálynak napfény lett helyében;

János vitéz pedig rakatott nagy tüzet,

A tűz minden seprőt hamuvá égetett.

Az óriásoktól azután bucsút vett,

Szivükre kötvén a jobbágyi hűséget.

Ezek igérték, hogy hűségesek lesznek,

S János vitéz jobbra és ők balra mentek.