Vándorolgatott az én János vitézem,

Meggyógyult már szíve a bútól egészen,

Mert mikor keblén a rózsaszálra nézett,

Nem volt az többé bú, a mit akkor érzett.

Ott állott a rózsa mellére akasztva,

Melyet Iluskája sirjáról szakaszta;

Valami édesség volt érezésében,

Ha János elmerült annak nézésében.

Igy ballagott egyszer. A nap lehanyatlott,

Hagyva maga után piros alkonyatot;

A piros alkony is eltünt a világról,

Követve fogyó hold sárga világától.

János még ballagott; a mint a hold leszállt,

Ő fáradottan a sötétségben megállt,

S valami halomra fejét lehajtotta,

Hogy fáradalmát az éjben kinyugodja.

Ledőlt, s el is alutt, észre nem is véve,

Hogy nem nyugszik máshol, hanem temetőbe’;

Temetőhely volt ez, ócska temetőhely,

Harczoltak hantjai a rontó idővel.

Mikor az éjfélnek jött rémes órája,

A száját mindenik sírhalom feltátja,

S fehér lepedőben halvány kisértetek

A sírok torkából kiemelkedtenek.

Tánczot és éneket kezdettek meg legott,

Lábok alatt a föld reszketve dobogott;

Hanem János vitéz álmai közepett

Sem énekszóra, sem tánczra nem ébredett.

A mint egy kisértet őt megpillantotta:

»Ember, élő ember!« e szót kiáltotta.

»Kapjuk fel, vigyük el! mért olyan vakmerő,

Tartományunkba belépni mikép mer ő?«

És oda suhantak mind a kisértetek,

És körülötte már karéjt képeztenek,

És nyultak utána, de a kakas szólal,

S a kisértet mind eltünt a kakasszóval.

-25-

János is felébredt a kakas szavára,

Testét a hidegtől borzadás átjárta;

Csipős szél lengette a síri füveket,

Lábra szedte magát s utra kerekedett.