Hogy belépett János vitéz ez országba,

Mindent, a mit látott, csodálkozva láta.

A rózsaszín fénytől kápráztak szemei,

Alig hogy merészelt körültekinteni.

Meg nem futamodtak tőle a tündérek,

Gyermekszelídséggel hozzá közelgének,

Illették őt nyájas, enyelgő beszéddel,

És a szigetbe őt mélyen vezették el.

A mint János vitéz mindent megszemléle,

S végtére álmából mintegy föleszméle:

Kétségbeesés szállt szivének tájára,

Mert eszébe jutott kedves Iluskája.

»Itt hát, hol országa van a szerelemnek,

Az életen által én egyedül menjek?

A merre tekintek, azt mutassa minden,

Hogy boldogság csak az én szivemben nincsen?«

Tündérországnak egy tó állott közepén;

János vitéz búsan annak partjára mén,

S a rózsát, mely sírján termett kedvesének,

Levette kebléről, s ekkép szólítá meg:

-27-

»Te egyetlen kincsem! hamva kedvesemnek!

Mutasd meg az utat, én is majd követlek.«

S beveté a rózsát a tónak habjába;

Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána…

De csodák csodája! mit látott, mit látott!

Látta Iluskává válni a virágot.

Eszeveszettséggel rohant a habokba,

S a föltámadt leányt kiszabadította.

Hát az élet vize volt ez a tó itten,

Mindent föltámasztó, a hova csak cseppen.

Iluska porából nőtt ki az a rózsa,

Igy halottaiból őt föltámasztotta.

Mindent el tudnék én beszélni ékesen,

Csak János vitéznek akkori kedvét nem,

Mikor Iluskáját a vizből kihozta,

S rég szomjas ajakán égett első csókja.

Be szép volt Iluska! A tündérleányok

Gyönyörködő szemmel mind rá bámulanak;

Őt királynéjoknak meg is választották,

A tündérfiak meg Jánost királyokká.

A tündér-nemzetség gyönyörű körében

S kedves Iluskája szerető ölében

Mai napig János vitéz ő kegyelme

Szép Tündérországnak boldog fejedelme.

(Pest.)

-28-