Tündérországban csak híre sincs a télnek,

Ott örökös tavasz pompájában élnek;

S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása,

Örökös hajnalnak játszik pirossága.

Benne tündérfiak és tündérleányok

Halált nem ismerve élnek boldogságnak;

Nem szükséges nekik sem étel, sem ital,

Élnek a szerelem édes csókjaival.

Nem sír ott a bánat, de a nagy örömtül

Gyakran a tündérek szeméből könny gördül;

Leszivárog a könny a föld mélységébe,

És ennek méhében gyémánt lesz belőle.

Szőke tündérlyányok sárga hajaikat

Szálankint keresztülhúzzák a föld alatt;

E szálakból válik az aranynak ércze,

Kincsleső emberek nem kis örömére.

A tündérgyerekek ott szivárványt fonnak

Szemsugarából a tündérleányoknak;

Mikor a szivárványt jó hosszúra fonták,

Ékesítik vele a felhős ég boltját.

Van a tündéreknek virágnyoszolyája,

Örömtől ittasan heverésznek rája;

Illatterhes szellők lanyha fuvallatja

Őket a nyoszolyán álomba ringatja.

És a mely világot álmaikban látnak,

Tündérország még csak árnya e világnak.

Ha a földi ember először lyányt ölel,

Ennek az álomnak gyönyöre tölti el.