Szeretnek az istenek engem,

Rémítő módra szeretnek:

Megajándékoztanak ők

Oly ritka tüdővel,

Mely a csatavészek

Világrendítő dúlakodásit

Illendőn elkurjantani képes,

S melyet tőlem minden kántor irígyel.

És hogy férfi legyen,

Méltó e tüdőhöz,

Lőn az égi hatalmak irántami hajlandóságából

A széles tenyerű Fejenagy,

A helységi kovács,

Vagy mint őt a dús képzeletű nép

Költőileg elnevezé:

A helység kalapácsa. –

Ti, kik erős lélekkel birván

Meg nem szeppentek a harczi morajtól,

Halljátok szavamat!

De ti, a kiknek szíve

Keményebb dolgoknál

A test alsó részébe hanyatlik,

Oh ti kerűljétek szavamat!

* * *

»Ámen!« szólt az áhítat

Szent hangján

A menny szolgája; s az egyház

Négy fala, régi szokása szerint,

Komolyan mondotta utána, hogy: »Ámen.«

A nép pedig, a mely esti imára

Gyűlekezett a szentegyházba, azonnal

Elhordta magát,

S egy-egy kancsó bor előtt

Otthonn vagy a csapszék asztala mellett

Dícsérte az istent.

A becsukott templomban csend lett;

Nagyobb csend nincs a mocsárok partjainál sem,

Mikor a gém, bíbicz s béka elalszik.

Csend vala hát;

Csak két éhes pók harczolt

Életre, halálra

Egy szilvamagon-hízott légy czombja felett;

De, oh balsors! a czombot elejték.

Egy egér fölkapta, s iramlott

Véle az oltár háta mögé

A tiszteletes reverendájába,

S lakomáz vala,

S a pókok szeme koppant.

Hah, de mily szörnyű zaj,

Mily lárma riasztja

Egyszerre az egyház

Temetői nyugalmát!

Mennydörgés?

Vagy kásának forrása fazékban?…

Nem!

Ott ember hortyog.

Ugy van! ez emberalak.

Egy zugban két öklére hajolva

Alszik… hanem íme fölébredt,

Miután elhortyantotta magát.

Ásít… szemeit dörzsölve körülnéz…

Lát és sejt… sejtése pogány.

Megy az ajtóhoz; megrázza kilincsét.

És rázta hijába.

Éles eszével

Átlátta azonnal

A dolog állását,

És ezt mondotta: »Bezártak.«

S még egyszer mondotta: »Bezártak.«

Azután, mint férfihoz illik,

Téged híva segédül,

Lelki jelenlét!

S kére: ne hagyd el.

S te nem hagytad el őt.

Védő szárnyadnak alatta

Ily gondolatok születének

Nem tökkelütött koponyájában,

Mialatt orrát mutató ujjára tevé:

-29-

»Hogy szabaduljak?

Kiabálni potyára,

Valamint a puskagolyóbics

Kétannyira nem megy,

Mint a mennyire megy:

Szintugy az emberi hang.

Igy hát hahogy orditanék is

Meghallani nem volnának

Képesek a falubéli fülek,

Mert innen a helység

Majd félórányira fekszik

Lenn a völgy tekenőjében. –

Leugorjam az ablakon által?

Az igaz, gyerkőcze-koromban

A cseresznyefa legtetejéről

Gyakran ugortam alá,

Ha csősz-szagot érzék.

De az régen volt. Már az idén

A negyvenedikszer

Értem meg a krumplikapálást.

Lelkem hüvelyét

A férfiuság kora

Megnehezíté;

S ha leugornám:

Nyakamat szegném,

Vagy más bajom esnék.«

Igy főzte a gondolatok seregét

Feje bográcsában

A bölcs férfiu, a ki

Az idén már negyvenedikszer

Éré meg a krumplikapálást.

-30- Ezután folytatta tünődve:

»Mást kell kitalálnom…

Vagy itt húzom ki az éjet,

S ez nem lesz módnélkűli mulatság.«

S komoran nézett a híg levegőnek

Egy pontjára,

Miként a gólyamadár néz

Fenekére a tónak,

Mikor a prédát lesi, melylyel

A kémény tetején

Várakozásba merűlt fiait

Megvendégelni akarja.

»Megvan!… ahá, megvan!« rikkanta,

S komoly orczájára derű jött:

Mint kiderűl példának okáért

A föld, mikor a nap

Letépi magáról

A felhők hamuszín ponyváját;

Szintén így kiderűl

A sötétlő konyha is éjjel,

Ha kólyika kezdi gyötörni

A mopszli-kutyácskát,

S a tekintetes asszony

Réműlve kiált

A cselédi szobába:

»Panni te! kelj fel,

Rakj tüzet, és melegíts téglát…

De szaporán!«

Panni pediglen

Föltápászkodik… egy-két

Botlásnak utána

Kijut a konyhába… kovával, aczéllal

Meggyujtja a taplót,

Taplóval a kéngyertyát,

Kéngyertyával a szalmát,

Szalmával a fát,

Hogy téglát melegítsen

Hasacskájára a mopszli-kutyának.

Mondom: valamint ilyenkor

Kiderűl a konyha sötéte,

Úgy oszlott a ború

Hősünk komor orra hegyéről,

Midőn e szót ejtette ki: »Megvan!«

S a kiváncsi világ azt kérdi: mi van meg?

Hegyezd füledet,

Kiváncsi világ!

Lantom neked elzengendi: mi van meg.

S ha ekkorig aggodalommal

Néztél hősünk sorsának elébe,

S netalántán arczodat

Érette a búnak könnye füröszté:

Most már szemeid pilláin

Az öröm könnyének

Gyöngye ragyoghat,

Mint fekete atila-dolmányon

A csinos ezüst gomb –

Mert megvagyon a szabadúlás terve,

Jeles terv! illő

Ily okos emberhez.

»Sikerűlni fog, és sikerűlnie kell!«

Mondá a szentegyházi fogoly diadalmasan.

»A toronyba megyek fel,

És a toronyablakon által

Leereszkedem

A harang kötelén…

De ha megkondúl?

Majd úgy intézzük a dolgot,

Hogy szólni ne tudjon:

A kötél jó hosszu.«

Mig a bölcs férfiu tervét,

Leleményes eszének

Fényes tanuját,

Teljesülés koronázza:

Pihennénk tán egyet, – aztán

Uj erővel

Térjünk a tettek más mezejére.