Regényes domb tetejében

A helység nyúgati részén,

Honnan faluszerte

Legjobban látni sarat, port,

Már mint az idő járása vagyon; –

Mint mondom: a helység

Nyúgati részén,

Környékezte csalántól

S a növények több ily ritka nemétől,

Áll a díszes kocsma, a melyet

Sajátjának nevez

Isten kegyiből

És egykori férjének szorgalmából

A szemérmetes Erzsók asszony…

Mint őt nevezék.

Lantom, kegyes égnek ajándoka! zengd el:

Honnan ez elnevezés.

Erzsók asszonyom ékes,

Holdkerek arczulatán, – hol még csak

Ötvenöt év lakozik, –

Örökös hajnalnak

Pirja dereng.

-31- S innen ez elnevezés.

Vannak ugyan, kik

Állítni merészek,

Hogy Erzsók asszonyom arczát

Nem a szende szemérem,

Hanem a borital festette hasonlóvá

A hajnali pirhoz.

De ezek csak pletyka beszédek;

Mert Erzsók asszony nem is iszsza a bort…

Csak ugy önti magába.

Ilyen a rágalom aztán!

Oh ez előtt nincs

Szentség a föld hátán,

A legszűzebb ártatlanságnak

Tiszta vizét is

Bémocskolja iszappal,

A hóra sarat hány,

És… De hová ragadál?

Oh fölhevülésnek

Gyors talyigája!

Vissza tehát

A szemérmetes Erzsók

Ötvenöt éves bájaihoz.

Bájos vala ő!

Mint a pipacsból

Font koszorú,

Vagy mint a bakter dárdájába ütődött

Éjjeli holdsúgár.

És ennek okáért

Látogatá őt

Az egész falu népe

Oly szorgalmatosan;

Elannyira, hogy

Be se’ nézett más kocsmába…

Az igaz, más kocsma nem is volt

A faluban.

Ide járt hát

A falu népe, kivált

Vasárnapi délnek utána,

És nagy mértékben vígadozott,

S a vígadozásnak

Végéről szó sem volt,

Mig a kisbírói tekintély

Tudtokra nem adta

Szívreható mogyorófa-beszéddel,

Hogy már haza menni tanácsos.

Ma is így megy

A szemérmetes Erzsóknál.

Az isteni tisztelet elmúlt,

A csapszék népesedik,

Valamint a mezőség,

Hol a tehenek csordája legel,

Megnépesedik

Két szárnyú seregélyekkel

A nyári napoknak

Forró idejében.

Jelen volt

Közepette a vendégek seregének

A helybeli lágyszivü kántor,

Torkának szárazságával

S szerelemvágyas kebelének

Tengerkínjaival.

Őt ugyan is

A szemérmetes Erzsókért

Öröműző lángok emészték,

Mint a vér rozsdája emészti

Ólmos fütyköseinket, a mikkel

Tisztújítási csatákban

Egymást simogatjuk.

Ki vetemednék

Bámúlatra tehát,

Hogy ő egyikével

Feje ablakinak

Le-lenéz a folyó bor

Billikomába,

A másikkal azonban

Andalgva mereng

A szemérmetes Erzsók

Kellemes arczán.

Nem maradott el

A béke barátja

Bagarja uram sem,

A csizmacsinálás

Érdemkoszorúzta müvésze.

Méltóságos termetü férfi.

Majd akkora volt ő,

Mint a bajúsz orrának alatta.

Oldala mellett

A bort szörpölte Harangláb,

A fondor lelkületű egyházfi,

Ki, mikoronta Bagarja uram

E kérdést terjesztette elébe:

»Hát Fejenagy koma hol lehet?«

Igy hallatta a választ:

»Ott van, a hol van;

Hanem itten nincs… s ma alig lesz.«

S miután ezeket mély titku alakkal

Elmondotta: kiprémzé

-32- Szája vidékét

Sátáni mosolylyal.

Bagarja uram pedig űle,

S oly formán néze szemével,

Mint nézni szokott a halandó,

Ha nem érti a dolgot.

S vala még több érdemteljes egyén

A vendégek koszorújában.

Megnyílt akközben az ajtó,

S lett széles az ő nyílása,

Mint szája a helybeli kántornak,

Mikor éneket énekel

A sok sípú orgona mellett.

S ki volt, ki az ajtót

Kinyitotta imígyen?

Ha a hagyomány állításának

Hinni szabad:

Nem más, mint a vitéz Csepü Palkó,

A tiszteletes két pej csikajának

Jó kedvű abrakolója.

Jöttek nyomban utána

A hangászkarnak tagjai hárman:

A kancsal hegedűs,

A félszemü czimbalmos

S a bőgő sánta huzója –

Mind ivadéki

A hősi seregnek,

Mely hajdan Nagy-Idánál

A harczi dicsőség

Vérfestette babérját

Oly nagyszerüen kanyarítá

Nem-szőke fejére

S nem-szőke fejének

Göndör hajára.

A kancsal hegedűs,

A félszemü czimbalmos

S a bőgő sánta huzója

Föltelepűlt kényelmesen

A kemenczének tetejére; mi közben

Vitéz Csepü Palkó,

A tiszteletes két pej csikajának

Jó kedvű abrakolója,

Így adta bizonyságát

Ékesszólási tehetségének:

»Bort!«

Fölfogta azonnal

A szemérmetes Erzsók

E szónoklat magas értelmét,

S eszközlé annak teljesülését

Nem fontolva haladván.

Miután a vitéz Csepü Palkó

Az orra alatti nyiláshoz

Emelte a kancsót,

És miután mértékletesen

Egyet kortyanta belőle:

(Körülbelül annyit,

A mennyivel öt vagy hat ürgét

Lehetne kicsalni lyukának

Mélységeiből,)

Annakutána

Fölnéze az ég tájéka felé –

A kemenczetetőre,

S ilyféle szavakkal

Terhelte meg a levegőnek

Könnyű szekerét,

Hogy szállítná azokat

A derék hangászi fülekbe:

»Húzd rá, Peti,

A fűzfán fütyülődet is,

A ki megáldott!«

S Peti nem késett,

A háromság más ketteje sem.

Czimbalom és hegedű és bőgő

Hangot adott…

Jaj de mi hangok ezek! –

Ezeknek hallata visszaidézi

Tündérhatalommal

Emlékezetembe

Éltem legszebb idejét,

A gyermek-időt.

Látom, mint játsztam öcsémmel

S kis házi kutyánkkal.

Aztán a kutyát elvette öcsém,

Én meg nem akartam od’adni,

S így hajba kapánk.

Mi jött ki belőle?

Az jött ki belőle,

Hogy a zajra apánk kirohan,

Nálunk terem, és mindkettőnket

Jól megnadrágol.

Azalatt a kutyát mi elejtők,

S rá hágtunk farka hegyére.

Mikor e perczben mindhárman

Összevisítánk:

Ez összevisítás

Alig lehetett szebb,

Mint a Peti és két társa zenéje.

És lett a zenére

A szemérmetes Erzsók

-33- Teremében nagy vigalom.

Mindennek előtte

Összeütötte bokáját

Vitéz Csepü Palkó,

A tiszteletes két pej csikajának

Jó kedvű abrakolója.

Követé e csáberejű példát

A többi legénység,

Béhurczolva szelíden

Egy pár fürge leányzót,

Kik eddig az ablakon által

Kukucsáltak kandi szemekkel,

S kiknek már viszkete talpok

A táncznak vágya miatt,

Hallván a mennyei báju zenét,

S kóválygani kezdtek

Mindnyájan a táncz gyönyörében,

Mint a ki nadragulyával

Füszerezte ebédjét.

A lábak dobogása pedig

Rendes vala,

Mint ama zaj, mit

Néha a tiszteletes hall,

Mikor űl a biblia mellett,

S olvassa nagy elmerüléssel;

És a mely zajra imígyen

Teszi megjegyzését

Jámbor szívvel:

»Oh az a Palkó

Istentelen ember!

Megint nyaggatja csikóimat,

A szegény párákat,

Korbácsa csapásaival.«

Míg ily események

Gazdagiták a világ történeteit

A kocsmaterem közepén:

Szélről a béke barátja,

Bagarja s Harangláb,

A fondor lelkületű egyházfi,

Űltenek, ittanak egyre. –

A helybeli lágyszivü kántor

Még mindig pislogatott

A szemérmetes Erzsók

Ötvenöt éves bájaira.

Arczúlata lelki tusának

Volt tűkörözője.

Látszék, hogy valamit

Akar és nem akar,

Vagy inkább, hogy valamit

Merne, ha merne.

Mikoron meglátta Harangláb,

A fondor lelkületű egyházfi,

Hogy a lágyszivü kántor

Se’ széna se’ szalma:

Hozzája vonúlt,

S ily szókat láta helyesnek

Intézni a késedezőhöz

Bátoritásnak okáért

Hangtalan hangon,

Mint a sugólyuk

Lakói beszélnek a színpadokon,

Holott nők s férfiak által

Szomorú- és vigjátékok adatnak.

S közbe bohózatok és operák

A közönségnek gyönyörére:

»Oh kántor uram!

Hát elmegy a nap,

Megjön az alkony,

Utána az éj,

Elűlnek a csirkék

És ludak és verebek,

Mielőtt ügyesen szőtt

Tervünknek drága gyümölcse megérik? –

Gondolja meg azt komolyan

És nem csak ugy átabotába,

Hogy századok adnak

Tervkivitelre

Egy ilyen pillanatot.

Az ilyen pillanatokkal

Fukaran kell bánni tehát

Az előre tekintő

Emberi léleknek,

Valamint fukaran bánik

Beszédeivel

Biró uram,

A bölcs aggastyán. –

Előre tehát,

Hogy az alkalom el ne sikoljék,

Mint elsiklik néha a hal

A halásznak körme közől,

Ha ügyetlen kézzel

Kap utána az ostoba filkó. –

Rajta azért,

Oh kántor uram!

Most vagy sohasem. –

Mért engedni helyet kebelében

A félelem érezetének?

Hiszen részt vett a győri csatában.«

Ekképen szóla Harangláb,

A fondor lelkületű egyházfi.

A helybeli lágyszivü kántor

Egyebet nem válaszola,

Mint a mi következik:

-34- »Oh te tudója szivem titkának!

Igaz egy betüig

Tartalma beszédidnek,

Mint igaz a szent-írás.

Bölcsen tudom azt.

De a mint van okom,

Nem hordani többé

A titkolt szerelemnek

Életölő fájdalmát:

Szintúgy van okom,

Elfojtani lelkem

Mélységes mélyében e titkot.

Ha az emberek itten

Észre találnák venni?…

Avvagy ha pofon vág

A szemérmetes Erzsók

E szörnyü merényért?…

Hát feleségem,

Az amazontermészetü Márta?…

Ó én a legboldogtalanabb

Valamennyi teremtmény közt,

Mely látta a nap karimáját,

A sugarakban uszót,

Ha felleges ég

Vagy éjszaka nem volt! –

Olyan az én lelkem,

Mint a Duna legközepében

A szélvészhányta dereglye,

Vagy mint a dióhéj,

Mit a gyerekek

Pocsolyába vetének: –

Hánykodik erre, amarra…

De bátorság; a ki nem mer, nem nyer.

Oh szólj erre, Harangláb,

Mondd meg nekem: ugy van-e vagy sem?…

Akként áldja meg isten

Életedet s unokáidat is,

A mily őszinte leszen

E kérdésemre a válasz,

A melyet adandasz!«

S őszintén szóla Harangláb,

Mondván: »Úgy van, kántor uram!«

»No, ha úgy van: hát neki vágok!«

S ezzel a helybeli lágyszivü kántor

Fölemelte s letette a kancsót;

Csak hogy mikoron fölemelte,

Csordultig vala az, –

És a midőn letevé,

Üres vala az,

Valamint üresek zsebeim

Most, mikor ezt éneklem

Nagy lelkesedéssel

Költői dühömben. –

Annakutána a lágyszivü kántor

Egyet rántott a lajblija szélén,

S kétségbeesett elszántsággal,

Mint a ki hidegfürdőt

Éltében először használ,

Oda rontott

A szemérmetes Erzsókhoz.