Merre, Bagarja uram,

Test-épületének

Élő oszlopain,

Oh merre szalad kend

Gyors szaladással,

Mint a kugli-golyóbis?

Hát férfihoz illik

Megfutamodni a harczi veszélytől?

Lemondani a csatabajnak

Hősi jutalmáról,

A dicsőség tölgykoszorújáról?

Ne kárhoztassuk a jámbort!

A gondviselésnek

Választott embere ő,

Ki elhárítani termett

A vég pusztúlást falujáról.

Avvagy ha nem ekképen cselekednék,

Mért híná őt a világ

A béke barátjának?

Ő e nevezetnek megfelelőleg

Intézé tette irányát,

S könnyű inakkal iramlott

Az öregbírói lakáshoz,

A melynek előtte

Méltóságosan állott

A kaloda.

Bagarja, a béke barátja,

Alva találta

A kevés szavu bírót,

A bölcs aggastyánt.

Ottan feküvék ez

Testének egész hosszában

A pamlagon…

Azaz a fapadon.

Párnáúl ködmöne szolgált,

Az öregebbik,

Mert az ujat kímélnie kellett. –

Bagarja uram

Megdöfte az oldalbordáját,

Hogy az álom sűrű ködét

Szétoszlassa szeméről.

De korán sem volt ez

Oly könnyű munka, minőnek

Első látásra talán

Gondolja az ember.

Soká bajlódék véle Bagarja,

Míg fölnyílt az egyik szeme nagynehezen,

S lelki nyugottsággal kérdezte:

»Mi baj?«

»Baj van, bíró uram, és nagy baj!

Csak talpra, de gyorsan,

Ha azt nem akarja,

Hogy vége legyen helységünknek,

Vége örökre!

Kiütött a háboru, és dúl.

A szemérmetes Erzsók

Csapszéke lőn a csatatér.

Az egész falu népe

Egymást kaszabolja,

Hogy nézni iszony.

Potyognak az emberek,

Mint a legyek őszi időben.

A föld a kifutott vértől

Olyan, mint a vörös posztó.

Az enyészet gyászlobogója

Leng a szomorú csatatéren.

Tápászkodjék föl, bíró uram,

És menjünk szaporán!

Mert csak bíró uram az,

Ki követ gördíteni képes

A rohanó romlásnak elébe.«

Így végzé a csata festését

A béke barátja, Bagarja.

-41- A kevés szavu bíró,

A bölcs aggastyán,

Fölnyitva szemének másodikát is,

E kérdést látá szükségesnek:

»Hát menjünk?«

»Pedig tüstént!« volt a felelet.

»Nem bánom«, szóla szokott nyugalommal

A bölcs aggastyán,

S miután uj ködmöne rajt’ volt,

És botja kezében:

Utnak eredtek. –

Szomszéd volt a kevés szavu bíróhoz

A hívatalában pontos kis-bíró.

Beszóltanak ehhez az ablakon által,

És mondák: jőne velök.

S szót fogadott a hívatalában

Pontos kis-bíró,

Bár nem nagy örömmel,

Mert legszebb kedvtöltésében zavarák:

Éppen feleségét verte.

Mikor a kántorlak elébe jutottak,

Az amazontermészetü Márta

Szomszédnéjával

Akkor végzette pörét,

Mely onnan eredt,

Hogy a rosz lelkű szomszédné

Egy tyúkját agyon ütötte,

Mert ez mindig az ő csirkéi közé járt

S elette előlök az árpát.

Képzelni lehet,

Hogy mekkora volt dühödése

Az amazontermészetű Mártának

Hallatlan kára miatt;

De azt már képzelni lehetlen,

Hogy mekkora lett dühödése,

A midőn a béke barátja

Tudtára adá férjének csínját.

Szólni akart,

De a szó elakadt gégéjén.

Szeme vérszinü lett

S arczúlata kék,

És reszkete minden tagja,

Valamint a kocsonya.

Szétnézett vizsga tekintettel,

Mellette hevert egy seprő-nyél,

Azt fölragadá,

S bőszülve kiálta: »Utánam!«

A midőn a kevés szavu bíró,

A béke barátja, Bagarja,

A hivatalában pontos kis-bíró

S az amazontermészetü Márta

Elértenek a csatahelyre:

Iszonyú vala a látvány látása,

A melyet láttak.

A harcz járta javában.

A béke barátja, Bagarja,

Nem füllentett, mikor azt mondá

A kevés szavu bírónak,

Hogy az enyészet gyászlobogója

Leng a szomorú csatatéren.

Ugy volt egy betüig!

A kemencze a honnan –

A kancsal hegedűs,

A félszemü czimbalmos

S a bőgő sánta huzója

Az ifjuságot tánczra vidítá

Hurjai bájos pengésével, –

A kemencze lezúzva

Ugy mered a levegőbe,

Mint valami sziklai vár

A tatárjárásnak utána.

Tört asztalnak s tört poharaknak

Romjai lepték

A véráztatta szobát,

S a vérnek közepette

Búsongva tünődött

Egy leharapott fül.

Az amazontermészetü Márta

Hős elszántsággal törte magát át

A vívó tömegen,

Mígnem férjére talált,

Ki egy szögletbe vonultan,

Kínjában most is nyögve, kuczorgott.

Oh Hamlet! mi volt ijedésed,

Mikoron megláttad atyád lelkét,

Ahhoz képest, a mint megijedt

A helybeli lágyszivü kántor

Feleségének látásán!

Egy fél-ép asztal alá bújt,

S kezeit könyörögve kinyujtá

Az amazontermészetü Mártához.

De ez nem könyörűlt.

Megfogta egyik lábszárát,

S kihúzta az asztal alól,

És addig döngette, a míg csak

A seprő-nyélben tartott.

Aztán ott ragadá meg haját,

A hol legjobban fáj,

És elhurczolta magával,

Mint a zsidó a lóbőrt;

S ekkép vígasztalta: »Jerünk csak,

Itt a világ szeme láttán

-42-

Nem akarlak csúffá tenni… de otthonn

Majd megkapod a magadét!«

S miután ura volt mindenha szavának

Az amazontermészetü Márta:

Hinni lehet, hogy most sem szegte meg azt.

Az alatt a kevés szavu bíró,

A bölcs aggastyán,

Nem ékesszólásánál,

De tekintélyénél fogva

Lecsillapitá a harcznak fergetegét.

A vérontásnak idője lejárt.

Meghunnyászkodtak a küzdők,

Mint a marakodó ebek,

A mikor gazdájok előjön,

S rájok bőgi: »Kimenj!«

A háboru közkatonái

Elsompolyodának.

A fondor lelkületű egyházfi

S a helység kalapácsa

Bírói parancsra előállt,

S mindkettő fölterjesztette ügyét.

A kevés szavu bíró,

A bölcs aggastyán,

Megdorgálta keményen

A fondor lelkületű egyházfit –

S a helység kalapácsát,

Mint kezdőjét a csatának,

A hívatalában

Pontos kis-bíró által

Kalodába csukatta.

Ott nyögi most fájdalmát hősünk

A kalodában.

-43- S csak azzal vígasztalja magát,

Hogy elleneit megverte vitézűl,

S ha innen az isten megszabadítja,

Megkéri azonnal

A szemérmetes Erzsókot.

* * *

Te pedig, lantomnak húrja, pihenj!

Nagy volt a munka, s bevégzéd

Emberül e munkát.

Én is pihenek

Babéraimon,

Miket a hírnek mezején

Borzas főmre kaszáltam.

Mostan akár ma megássa

Gödrömet a sírásó,

Bánom is én!

Azért én élni fogok,

Míg a világnak

Szappanbuboréka

Szét nem pattan.

Pislogni fog a hír mécse siromnak

Koszorús halmán,

Mint éjjel a macska szeme.

Eljő az irígység

Letépni babéraimat… de hiába!

Nem fogja elérni;

Magasan függendnek azok,

Mint Zöld Marczi.

S ha sötét zsákjába dugand

A feledés:

Fölhasogatja sötét zsákját

A halhatatlanságnak fényes borotvája.