Oh nagyon is jó szívü közönség,

Különösen ti,

Szép lyánykái hazámnak,

Kiket annyira szeretek én,

Hanem a kiktől

Nem nyerek egy makulányi szerelmet, –

Ha szépen kérlek benneteket:

Ugy-e nem fogtok haragudni reám,

Hogy a helybeli lágyszivü kántornak

Szerelemvallásától

S a táncz kellő közepéből

Drága figyelmeteket

A templom tájékára csigázom?

Hol a leleményes eszű fogoly

Épen mostan ereszti

Magát lefelé a harang kötelén,

Valamint leereszkedik a pók

Gyakorta szobám tetejéről

Saját fonalán.

És íme leért,

És kutyabaja.

A kötél ugyan azt akará,

Hogy hála fejében

Hagyná ott bőrét tenyerének;

Hanem a hűséges bőr

Konokúl így szólt a kötélhez:

ȃn ugyan itten nem maradok,

Avvagy ha maradnom kell,

Hát szinte maradjanak itt

Hús és csont testvéreim is.«

A kötél jó szíve megindult

E ritka bizonyságán

A szép testvérszeretetnek,

S lemonda kivánságáról.

Már este felé volt.

A nap gombócza piroslott,

Valamint a paprika,

Vagy mint a spanyolviasz.

Oh te piros nap!

Mért vagy te piros?

-35-

Szégyen-e vagy harag az,

Mi arany súgáraidat

Megrezesíti,

Mint a bor az emberek orrát?

Nem szégyen, de nem is harag az,

Csak én tudom ennek okát,

Én, kit földöntúli izék

Földöntúli izékbe avattak.

Ez vésznek előjele,

A mely még ma lesujt a világra,

Miként a mészáros taglója lesujt

Az ökörnek szarva közé.

S nem csak a nap hirdette a vészt,

A már közelállót;

Az egész természet

Elhagyta a régi kerékvágást.

Két kutya, melyek előbb

Őszinte barátságnak

Példái valának hosszu időktől,

Most egymást marta dühödve

Egy nyomorú juhbőr-darabért,

Mit a mészárszéknek előtte találtak.

S még száz ily példát zengene lantom,

Melyek mind iszonyú pusztúlást

Jóslának a földnek,

De csak a legnevezetesbet

-36- Közleni légyen elég:

A lágyszivü kántornak felesége

Ma nem ivott meg többet

Egy messzely pálinkánál.

Igy állt a világ,

A midőn a szentegyházi fogoly

Elereszté a mentő kötelet,

S ekképen szóla magában:

»Lenn volnék…

Hála a mennyek urának!

Most egyenest a szemérmetes Erzsókhoz.

Ó szemérmetes Erzsókom,

Szivem mühelyének

Örök árendása te! nemde

Vársz epedve reám?

Valamint én várom a tiszteletestől

Kontójának megfizetését,

Melyért nála hetenként

Kunyorálok hiába.

Nem fogsz te sokáig várni reám;

A szerelem lesz sarkantyúm,

Hozzád rohanok,

Mint a malaczok gazdasszonyaikhoz,

Ha kukoriczát csörgetnek.«

Még bé sem fejezé

Költői beszédét,

S íme rohant a szemérmetes Erzsókhoz,

Mint a malaczok gazdasszonyaikhoz,

Ha kukoriczát csörgetnek.

A midőn megfogta kilincsét

A kocsmai ajtónak:

Ketyegett hő szíve erősen

Üdv-kéjek gyönyörétől.

A mint benyitott a terembe,

A táncz még egyre dühöngött,

S csak a béke barátja,

Bagarja, vevé őt észre,

S őszinte örömmel

Idvezlette, kiáltván:

»Jó napot adj’ isten,

Fejenagy koma!«

(Mert ő, a nagy férfiú, volt ez,)

»Jó napot adj’ isten;

Hát kelmed is eljött?«

Ezek voltak szavai

Bagarja uramnak,

A béke barátjának;

De a széles tenyerű Fejenagy,

A helység kalapácsa,

A »jó napot adj’ isten«-re

Nem mondta: »fogadj isten«,

Nem mondott semmit;

De nem is hallotta beszédét

Bagarja komájának,

Dehogy hallotta, dehogy…

Ő csak látott –

Oh mért kellett látnia ekkor?

Mért nem született vakon inkább?

És átaljában mért született?…

Ott látá térdepelésben

A helybeli lágyszivü kántort

A szemérmetes Erzsók

Ötvenöt éves lábainál.

E látványra szivét,

A tiszta szerelmü szivet,

Pokolbeli kínnak

Százharminczhatezer bicskája

Hasitotta keresztűl,

S fölgyujtá agyvelejét

A haragnak czintmasinája legott.

Mint prédájához a macska,

Zajatlan léptekkel

S szeme égő üszkével

Sompolygott a lágyszivü kántor

Háta mögé,

A ki titokban

Gyötrődő szive érzelmét

Ekkép foglalta szavakba:

»Szemérmetes Erzsók,

Koronája az asszonyi nemnek,

S kezelője a bornak

S a pálinkának!

Lesz-e engedelem számomra szivedben,

Ha lelkem tartalmát

Előtálalni merészlem?…

De nekem már mindegy, akár van,

Akár nincs engedelem számomra,

Kimondom:

Mi furja az oldalamat.

Kimondom, igen,

Nem holmi czikornyabeszéddel,

De az érzés egyszerü hangján: –

Keblem kápolnájában

A hűséges szerelemnek

Az öröklétnél

Félrőffel hosszabb gyertyája lobog

Szent lobogással.

S éretted lobog az,

Ó szemérmetes Erzsók!

S ha meg nem koppantod

A viszonszerelem koppantójával:

El fog aludni,

És vele el fog aludni

Életem is!…

Itt várom itéletemet;

-37-

Most, rögtön, ezennel

Mondja ki szűz ajakad:

A reménység zöld koszorúja

Övedze-e homlokomat,

Vagy a kétségbeesésnek,

Bunkósbotja

Üssön agyon?…«

»Én ütlek agyon…

Én vagyok a kétségbeesés«

Szólt… nem! mennydörgött egy hang,

A széles tenyerű Fejenagynak hangja;

S széles tenyerével megragadá

A lágyszivü kántor gallérját,

S fölemelte a térdepelésből,

Hogy talpa sem érte a földet,

Aztán meg letevé,

Hogy az orra is érte a földet;

»Én ütlek agyon…«

Folytatta tovább

A széles tenyerű Fejenagy,

»Én morzsolom össze

Csontjaidat,

Mint a malomkő

A búzaszemet!

Hogy mertél… de előbb

Téged vonlak kérdőre, oh Erzsók!

Mondd meg nekem azt:

A hűtlenségnek fekete posztaja

Vagy az ártatlanságnak

Patyolatlepedője takarja-e lelked?

Oh, szólj nekem erre!«

A szemérmetes Erzsók

Nem szóla reá;

De tengervízszinü szemének

Bájdús kifejezéséből

Ezt silabizálta ki mennyei kéjjel

A széles tenyerű Fejenagy:

»Oh széles tenyerű Fejenagy,

Helységünk kalapácsa

S csapra ütője szivem hordójának!

Még kétkedel?…

Ártatlan vagyok én,

Mint az izé…«

-38- Érté e néma beszédet

A helybeli lágyszivü kántornak

Dühteljes dögönyözője,

S engesztelve sohajtott:

»Lelkem lelke, bocsáss meg,

Hogy kételkedni merék

Hűséged aczél lánczának

Állhatatosságában. –

Most pedig, oh kántor!

Téged veszlek elő;

Készülj a meglakolásra –

Rémséges leszen az,

Valamint rémséges a bűn,

Mit elkövetél.

Példádon okúljanak a késő unokák,

Hogy kell csábítni az ártatlanságot,

Hogy kell konkolyt hinteni

Két szerető szívnek

Tisztabuzája közé!«

Miután a nyelve megállott,

Két keze kezdett mozgani

A széles tenyerű Fejenagynak:

A helybeli lágyszivü kántort

Úgy ütögette a földhöz,

Mint a gyertyát mártani szokták.

A helybeli lágyszivü kántor

El kezdett bőgni, a mint még

Nem bőgött soha

Sem temetéseknél,

Sem a soksípú orgona mellett.

Bőgése zavarnak

Lett okozója

A mulatók közt.

Megbomlott a táncz;

A kancsal hegedűs,

A félszemü czimbalmos

S a bőgő sánta huzója

Feledte tovább hallatni

Hangszere égi zenéjét.

A nép oda csődült,

Karéjt képezve, holottan

A széles tenyerű Fejenagy

Példát ada a késő unokáknak,

Hogy kell csábítni az ártatlanságot,

S hogy kell konkolyt hinteni

Két szerető szívnek

Tisztabuzája közé.

A helybeli lágyszivü kántor

Bőgései közben

Ily szókkal esengett

A helység kalapácsához:

»Csak addig várjon, a míg

Egy szócskát, egy kicsi szócskát mondok –

Aztán verjen kelmed agyon,

Ha jónak látja.«

A széles tenyerű Fejenagy,

Ki már belefáradt

A példaadásnak kedvéérti

Földhözütésbe,

Ezeket szuszogá:

»Beszéljen, kántor uram!

Mentse magát,

Meghallgatom én az okos szót

Minden időben…

Mentse magát.«

S a helybeli lágyszivü kántor

Igy mentette magát,

Heverve a földön:

»Bűnös vagyok egy részt,

Nem tagadom,

Mert megszeretém

Lángzó szerelemmel

A szemérmetes Erzsókot…

De tehettem-e róla?

Oh a szerelem

Nem oly portéka, a melytől

Elzárni lehetne a szívet;

Tündéri madár ez, a melynek

Ajtó sem kell, hogy a szívbe röpüljön,

Mint bölcsen tudhatja kegyelmed. –

De szerelmemet én

Titkoltam volna örökké,

Elvittem volna magammal

A más életbe, a hol tán

Nincsen is élet –

Ha nem veszi észre Harangláb.

Ő észrevevé,

S bujtotta tüzem,

Mi okért, mi okért nem?

Arról nincs tudomásom.

Ő volt, ki, midőn ma

Az isteni tisztelet alkalmával

Kegyelmed az álomnak karjába hajolt,

Ezt javasolta nekem:

Zárjuk kelmedre az ajtót,

S így zárva levén,

Ma baj nélkűl tehetem

Hódításaimat

A szemérmetes Erzsóknál…

S én balga, szavát fogadám!«

Mind ezeket mondá

A helybeli lágyszivü kántor

A megbánásnak örömtelen hangján.

Mint megfordúl a rézkakas

A templom tetején,

-39- Ha más tájról kezd fúni a szél,

Ugy vett más fordulatot

A széles tenyerű Fejenagynak

Lelke s irányt,

Mikor e szók érinték füle dobját.

»Mit szól kend erre, Harangláb?«

Voltak szavai,

S nem szeliden mondott szavai.

»Igazolja magát kend,

Vagy akkép vágom fültövön,

Hogy azonnal megsiketűl bele.«

Oda álla Harangláb,

A fondor lelkületű egyházfi,

S rendűletlen nézve szemébe

A széles tenyerű Fejenagynak,

Ily bátor szókra fakadt:

»Igazolni fogom magamat,

Nem, mintha remegnék

A kend fenyegetésitől.

Jobban felkösse gatyáját,

A kitől meg kelljen ijednem…

Érti-e kend ezt? –

Mind igaz, a mit kántor uram szólt,

A ki, úgy mellesleg mondva,

Gyáva, haszontalan ember,

Hogy oly pimaszúl rám vallott. –

Én bujtogatám őt,

Hogy csapja el a kelmed keziről

A szemérmetes Erzsókot,

Mert én kendet utálom,

Mint a kukoricza-gölődint.«

»Ugyan úgy-e?«

»Biz úgy ám!«

»Hát kend azt gondolja talán,

Hogy én kendet szeretem

Avval a macskapofájával?«

»Micsodával?«

»Avval a macskapofájával!«

»Macskapofámmal?

Hát te, te süldisznó?

A ki kovácsnak tartja magát,

Pedig holmi czigánytól

Tanulta meg a kalapálást…«

»Hát még mesterségemet is

Gyalázni mered?

Te hitvány templomegér…

No megállj! majd megkalapállak.«

S úgy megütötte

Öklének buzogányával

A fondor lelkületű egyházfinak orrát,

Hogy vére kibuggyant.

Erre Harangláb

Ügyesen leütötte fejéről a kucsmát,

Megkapta hajának fürtözetét,

S oly istenesen kezdette czibálni,

Mint a harang-kötelet.

Ez iszonyu látvány

Megragadá gyöngéd idegét

A szemérmetes Erzsóknak,

S a szegényke

Ájulat örvényébe bukott.

Bagarja, a béke barátja,

Fölemelte szelíden,

S ápolva tevé őt

Az ágy párnái közé.

Élettelenűl feküvék ott,

Mint a lepuskázott vadlúd

A tó közepén. –

De most jön a haddelhadd!

A midőn a vitéz Csepü Palkó,

A tiszteletes két pej csikajának

Jó kedvű abrakolója

Látá, hogy komolyabb kezd lenni

A dolog fordúlata:

Fejenagynál terme serényen,

S magát frígyestársának ajánlá.

Őt kedves kötelek csatolák

A széles tenyerű Fejenagyhoz:

Nála tanúlá tudnillik

A kovács-mesterséget

Valami két hétig. –

Hanem ekkor eleblábolt,

Mert nem volt hajlama a mesterséghez.

Vakarta i’kább a lovat,

Semmint patkolta.

De azért kedveltje maradt

A széles tenyerű Fejenagy,

S neki most is »mester uram« volt.

»Mester uram!«

Kurjanta vitéz Csepü Palkó,

A tiszteletes két pej csikajának

Jó kedvű abrakolója,

»Ne féljen semmit, mester uram,

Itt vagyok én is.«

S ezzel neki ugrék

-40- A fondor lelkületű egyházfinak,

Hátán termett, s kezdte püfölni.

Nem bírta Harangláb

Csepü Palkónak terhét,

És összerogyott,

De véle rogyott

A helység kalapácsa is,

Mivel üstöke mindig

Marka között volt még.

Nagyszerű volt ez esés,

Igy hullnak alá a kövek

A romladozó várak tetejéről

A völgy mélységébe.

A tusázókhoz több forró vérü legény

Csatlakozék,

Két pártra szakadva.

S lett rúgás, harapás,

Fejbetörés, vérontás és a többi.

A lyányzók pedig elvonulának

A kocsmateremből,

Mint elvonul a napnak sugara,

Ha zivatar támad.

S elkotródott a lyányok után

A béke barátja, Bagarja.