Nógrád s Gömör közt hosszan nyúlik el

A Mátra egyik erdőséges ága,

Miként sörényes, elfáradt oroszlán,

Nézvén sötéten messze tájakig.

E hegytetői kősziklára ül

Borús napokban a pihenni vágyó

Terhes felhőknek vándor serege;

Ez a műhely, hol a komor kovács,

A dörgedelmes égi háború,

Készítni szokta a villámokat,

Haragvó isten égő nyilait.

Itt állt Salgóvár, mint egy óriás,

Ki az egekre nyujtja vakmerő

Kezét, hogy onnan csillagot raboljon;

-51- Itt állt Salgó… az éghez oly közel,

És benne még is a pokol tanyázott.

A századoknak döntő lábai

Elgázolák rég e vár tornyait.

Belőlök egy-két csonka fal maradt, mely

Szomorkodással tölti idejét,

Mint a ki lármás ifjuság után

Éltét megunva remetéskedik.

Fölmentem a hegy sziklatetejére,

S letelepedtem a romok fölött.

Verőfényes nap volt, tekintetem,

Nem lelve gátot, mérföldekre szállt,

Mint börtönéből megszökött madár,

S vigan köszönté a kék messzeséget,

Hol a faluknak tornyán, a mezőknek

Juhnyájain s a patakok vizén

S mindenhol a nap fénye tündökölt.

De lelkemet nem ily képek körözték,

Nem ily vidámak; lelkemet homályos

Látkörbe vitte a komoly merengés,

Holott körűle kétes ködruhában

Mogorva árnyak lengtek, a kihalt

Sötét középkor véres napjai.

* * *

Megvirradott a tizennegyedik

Század s hazánkra éj következék.

Borús éj jött rá… ekkor áldozott le

Az ő napjának, az Árpád családnak

Végső sugára. Harmadik Endre halt meg.

Pártok kelének, s a párt fergeteg,

S a fergetegben a folyó zavart,

S zavart folyóban könnyü a halászat.

Elfeledék a hazaszeretetnek

Örök szentségét a fejetlen ország

Önzés bünébe sűlyedt tagjai,

S rabolni kezdték édes anyjokat,

A gyámolától elesett hazát.

Haramjabarlang lett sok sziklavár,

Honnan le a kipusztitott vidékek

Sohajtására gunykaczaj felelt,

Miként az őszi bús szellő után

Jön a süvöltő téli zivatar. – –

Salgón Kompolti Péter volt az úr,

Nevét rettegve emlité a táj, mert

A meddig kardja s buzogánya ért,

Övé lett minden, a mi kincs vala,

S hol ellenállás szálla szembe véle,

A kincs helyén vérfoltokat hagyott.

Követte őt a rablás útain

Kompolti Dávid és Kompolti Jób,

Zsivány apjoknak méltó fiai.

Kipusztiták már a szomszéd Somoskőt,

Utána jött a távolabb Fülek,

S most a fölött van a tanácskozás:

Hová fordítsák léptöket jelenleg?

Ottan hevernek, apa és fiúk,

Komor teremben medvebőr felett,

Mit kaczagányul vetnek vállaikra,

Ha indulóra a kürt megriad.

Ottan hevernek és Eger borával

Sürítik úgy is sűrü véröket,

Mely ereikben rémesen kereng,

Mint a világok közti téreket

Keresztülkasul bolygó üstökös.

»Emeljétek föl a kupát, fiúk«,

Kiálta Péter, »és kocczantsatok

Gedő Simonnak egészségire!…

Ha élünk és az isten megsegít,

Még holnap éjjel vendégei leszünk;

Azért sokáig éljen ő kegyelme!«

‚Sokáig éljen?‘ zúgtak a fiúk

Utána harsány, mennydörgő torokkal,

És a teremnek hangos boltozatja

Az éljenekre, mint a nyughelyéről

Fölvert szelindek, elkezdett morogni,

S morgott hosszan, mig bele fáradott.

* * *

Gedővár csöndös, mintha halva volna;

Reá borult az éj, mint rá borúl a

Halottra a koporsó födele.

Ki viraszt még a késő éjszakán

Gedővár néma falai között?

A szerelem s a hazaszeretet,

Az égnek e két legszebb csillaga.

Mindenki szunnyad, csak Gedő Simontól

Riasztja messze álma nyúgodalmát

A honfigondok éber tábora.

És míg a férj bús lámpa fénye mellett

Pusztult hazája sorsán elmereng,

Szomszéd teremben nője térdepel,

A szépségében ragyogó Perenna,

S imát sohajt az égiek felé,

Hogy boldogítsák a magyar hazát,

Mert míg a honnak boldogsága nincs,

Mindaddig férje is boldogtalan.

Egyszerre a nő felsikolt ijedve,

Hallván közelgő fegyvercsörgetést,

S belép férjéhez s rémülve áll meg…

A másik ajtó ekkor nyilt s azon

Kompolti Péter jött be kardosan.

»Gedő uram, szép jó estét kivánok«,

Szólt a haramja, »vendégid jövének;

-52- Remélem, szíves házigazda lészsz,

S kérés nélkűl is átadod nekik,

A mit kivánnak… minden vagyonod.

Csodálkozol, hogy ily váratlanúl

Leptünk meg és ily észrevétlenűl

Léptünk eléd? Ez… egyszerű dolog:

Megvesztegettük a jó porkolábot,

S ő megnyitotta várad kapuját,

S bejöttünk százan… százan! érted-e?

És most legényid egyig megkötözvék.

A jó fiúk javában álmadoztak,

Midőn kezökre a hurok került.

Azért, Gedő ur, add elő, a mid van…

Vagy szavaimban tán kételkedel?

Im hát tekints ki!« Megnyitá az ajtót,

S láthatta a száz fegyverest Gedő,

Köztök Kompolti Jóbot s Dávidot.

»Foszsz hát, zsivány, és vidd, a mit találsz!«

Szólt megvetőleg a várúr; »Perennám,

Eredj szobádba, és az aggalom

Ne bántsa lelked: tégedet mególak,

Téged, legdrágább kincse életemnek!

A többivel nem gondolok sokat…

Hadd hízzanak rajt e gaz tolvajok.«

Kompolti Péter ment kutatni s véle

A martalékra vágyó czinkosok;

Csak Dávid és Jób állt merőn, ha ajkok

Le nem pecsétli a csodálkozás,

Ezt kérdték volna: milyen látomány ez?

Melyik tündére az álomvilágnak

Szállott a földre, e falak közé?

S midőn a méla bámulás ködében

Eltévedt lelkök ismét visszatért:

Egyszerre léptek az ajtó felé,

A mely Perenna teremébe nyilt,

S a mely előtt vont karddal állt a férj,

Vont karddal és rettentőn, mint az angyal,

Ki őrizé a paradicsomot.

»Eddig s tovább nem!« dörgött a jövőkre,

»Eddig s tovább nem!… a kétségbesés, a

Halál szolgája áll e küszöbön,

E szent ajtónak tiszta küszöbén!«

Ekkép a férj; de a két zordon ifjut

Nem rettenték meg a dörgő szavak,

Sem a szemeknek átszuró világa,

Mely villámlásként szállt a hang előtt.

»Utamba állasz?« így kiálta Jób,

»Utamba mersz még állni? jaj neked!

Keresztültörnék, bárha kezeidben

Száz kard villogna s minden kard hegyéről

Ezer halál vigyorgna is reám!«

És összecsaptak csengő fegyverökkel

Gedő és Jób, mint két kőszikla, melyet

Egymás felé sujt a földindulás.

Akközben Dávid rést lelt s besuhant,

A hol Perenna elszorúlt kebellel

Az aggódalmak árján fuldokolt.

Egy jajsikoltás és egy halk sohaj…

A nő sikoltott és a férj sohajtott,

A nő, kit Dávid vett ölébe s vitt,

S a férj, kinek Jób átdöfé szivét.

* * *

Salgó s Gedővár közt emelkedék

Hajnácskő, szinte sziklaormi vár.

Csend volt a várban és a vár alatt.

Mindenki alvék; a toronynak őre

Viraszta csak még félig nyilt szemekkel.

A fövenyóra éjfélt mutatott.

Mi zaj hasítja a csendet keresztül?

Még halk, de perczről perczre hangosabb.

Az őr keresztet hány és a toronyból

Fél bátorsággal néz a völgybe le;

Ki más zavarná a világ nyugalmát

Az éjszakának kellő közepén,

Mint boszorkányok és kisértetek?

Lenéz az őr… a teljes hold világa

Arany fátyolként leng a vár körül,

S a vár alatti völgy ezüst ködével,

Mint két szerelmes lélek, összeolvad.

A félhomályban Gedővár felől a

Salgói úton nyargal egy lovag,

Ölében egy hölgy hófehér ruhában,

Hollósötét haj lengő fürtivel.

Mögöttök távol ismét egy lovag. –

Olyan tünékeny volt e jelenés,

Hogy a toronynak őre más nap ezt,

Midőn fölébredt, álomnak hivé.

* * *

Midőn fölére Salgó udvarába

Kompolti Dávid a szép martalékkal,

Ez életének nem adá jelét,

Aléltan fekvék annak karjain;

Szivében a vért és eszméletet

Megállitá a félelem s futás.

Gyöngéd karokkal tette őt az ifju

Egy kerevetre; csínnal bánt vele,

Miként a gyermek a kicsiny madárral,

Melyet fészkébül épen most lopott ki;

S megállt előtte s elmerűlve nézte

És lelkesedve így szólt: »Oh miért

Fejem nem oly nagy, mint az ég, hogy annyi

Szem volna rajt, a hány csillag van ott,

Hadd bámulnálak valamennyivel!…

-53- Ki vagy, ki vagy te? olyan ismerős

Előttem arczod mindenik vonása;

Találkozám már veled?… oh igen, most

Emlékezem, hogy egykor láttalak,

Régen, fölötte régen. Még midőn

Mint gyermek jártam a vadon homályin,

Miként ártatlan gyermek, a kinek

Vérzett szive, ha vérezett az őz

Szilaj vadászok gyilkoló nyilától:

Oh akkor, akkor gyakran láttalak.

Ha szenderegtem a kis völgyi forrás

Virágos partján: édes álmaimban

Meg-megjelentél, tündérek leánya!

Hozzám jövél s lehajlottál reám,

Miként lehajlik földre a szivárvány,

S fülembe égi hangokat sugál.

Karom kinyujtám, hogy öleljelek,

S fölébredék… te már távol valál,

A rengeteg sötétzöld mélyiben

Láttam fehérlő árny-alakodat,

S futék utánad, mint az esti szél

A tünedékeny pillangó után,

Futék a hegyre… a hegy tetején

Bámulva álltam és szomorkodám; már

Oly messze voltál tőlem, fönn az égen

Az esti csillag képiben ragyogtál. –

Gyermekkorom tűnt s gyermekéveimmel

Eltünt regényes ábrándim világa,

S vad ifjuvá lett a szelid fiú,

S azóta véled nem találkozám…

De én beszélek hozzád, és te nem

Hallod beszédem; mozdulatlanul

Fekszel, miként az elesett szobor.

Élsz, vagy meghaltál? oh csak meg ne halj,

Inkább hervadjon el minden virág

A föld szinén, s ne légyen több tavasz!…

Hah, végre, végre nyílnak szemeid;

Milyen szemek, mily égetőn-vakítók…

Hová jutottam? hol vagyok? talán a

Teremtő műhelyében, a hol a

Napok készülnek? ottan, ottan… oh

Ha e két nap az égre fölkerűl,

A mindenséget porrá égeti!…«

‚Elég már, bátya, most én rajtam a sor‘,

Ily hang szakasztá félbe Dávidot,

Jób hangja, a ki mostan érkezett meg,

‚Elég volt, bátya, most én rajtam a sor;

E drága kincsen ketten osztozunk!‘

* * *

Eszmélt Perenna, és csodálkozással

Nézett körűl, és töredezve szólt:

»Férjem!… de ez nem férjem… ez sem az;

És e terem… hisz ez nem a mienk.

Hová juték? és férjem hol marad,

Hogy így magára hagyja hitvesét?«

»Férjed, menyecske, messze útazott«,

Ekkép felelt Jób, »kár lesz várnod őt,

Mert míg utából ismét visszajő,

Rég elvirítnak ifju bájaid.

Azért feledd őt, s add nekünk magad,

Hogy részesűljünk mink is a gyönyörben,

Mit férjed a mennyországtól bitorlott.«

»El oldalamtól! vissza, szemtelen!«

Kiálta a nő, »vissza!… és ne szólj,

Mert minden szóért s minden léptedért,

Ha férjem eljön, rémesen lakolsz…«

»Ha férjed eljő, akkor?« szóla Jób,

»Hisz mondtam már, hogy messze útazott,

Oly messzire, hogy onnan, a hová ment,

Porszemnek látja a nagy földtekét.

Szóval – hogy őt ne várd hiába – nézd

E kardot s rajta ezt a szép piros vért:

Ez férjed vére… én megöltem őt.

Most hát szabad vagy, szép asszony, szabad!

A női hűség rabbilincsei

Nem korlátozzák többé lelkedet.

Szabad vagy, használd szabadságodat.

Két kar helyett most négy kar vár reád,

Hogy boldogítson ölelésivel.«

Perenna némán és merően állt,

Némán, merően, hidegen, fehéren,

Miként holt, csendes téli éjszakán a

Száraz bokor, mit ellepett a hó.

Ott állt Perenna és a kardra bámult,

A melyen olyan drága vér alutt meg. –

E mozdulatlan némaság alatt

Szivét, lelkét mily harczok szaggaták!

A lélek benne ugy sírt, ugy nyögött,

Ugy küzködött, ugy jajgatott, miként

A jég alatt a befagyott patak.

Kitört végtére a kétségbesés,

Kitört belőle, mint a tűzokádó

Hegy méhéből a füst s lángoszlopok,

És átkokat szórt, rémes átkokat

Zsivány fejére férje gyilkosának.

De mintha minden átok egy virág

Lett volna, egy-egy illatos virág,

Miket feléje dobnak, hogy szagolja,

Olyan kedvtelve állt a hölgy előtt Jób,

S midőn az végzé, így kezdette ez:

»Hah, istenemre, hogyha átkozódva

Ily szép vagy, asszony, menj férjhez naponként,

S én férjedet naponként megölöm!…

Átkozz tovább, szép hölgy, én hallgatom,

Ha minden átkod megfogamszik is.«

-54- Perenna Dávid lábaihoz borult,

Átfogta térdét, és így esdekelt:

»Oh ifju, arczod nem oly ördögi,

Miként ezé itt… légy könyörülő,

És ój meg tőle, ój meg engemet!

Szeretni foglak, szolgálód leszek,

Csak ments meg engem férjem gyilkosától,

Csak e sátán ellen légy paizsom.«

»Meg foglak óni, gyermekálmaim

Földönfölűli tündérgyermeke!«

Kiáltá Dávid, fölemelve őt,

»Meg foglak óni, paizsod leszek;

S ki hozzád nyúlni kíván: annak e

Paizst előbb ketté kell törnie.

Most hát öcsém, Jób, ehhez tartsd magad!«

»Nem ugy, jó bátya«, monda Jób, s szemében

Ellenszegűlő dacznak lángja gyúlt,

»Nem ugy, jó bátya! igy nem alkuszunk.

Mi nálunk minden martalék közös,

Azért kettőnké e menyecske is;

És ha nem engedsz, tudd: e kard, a melylyel

Férjének irtam úti levelet

A más világra, e kard most is éles,

S karomnak sincsen legkisebb baja!«

Egymás elébe állt a két fiú,

Egymás elébe állt és hallgatott,

Nyelvök helyett most kardjaik beszéltek.

Kompolti Péter jött be s rájok ordít:

»Megálljatok!« s a bajvivók megálltak.

»Apánk, te légy hát köztünk a bíró«,

Igy szóla Jób, »ez asszonyt itt magának

Akarja Dávid bátya tartani;

De én azt mondom: ehhez nincs joga,

Mert ő kettőnké. Nincs-e igazam?«

»Hitvány fiúk«, szólt megvetőleg apjok,

»Ily hasztalanság annyira feltüzel,

Hogy egymás ellen karddal rontotok?

S ilyen mihaszna pörben engemet

Mertek biróul híni, engemet!… jó;

Igazságot hát én szolgáltatok.

Halljátok: e hölgy nem lesz egyiké sem,

Sem egyiké, sem másiké… igen,

E hölgyet bírni én fogom, magam!«

Kihullt a kard a két fiú kezéből,

Vérök föllázadt, sustorgott, miként

A víz, a melybe a villám csapott,

S dörmögni kezdtek bosszus dolgokat.

Keresztülszúró lángtekintetét

Jártatta végig rajtok az apa,

S parancsolólag így kiálta föl:

»Ki mer mocczanni és morogni, hogyha

Kompolti Péter ezt kiáltja: csitt!«

* * *

Miből teremté isten a szivet?

Hogy annyi bútól, kíntól sem hasad meg,

A mennyi érte a szegény Perennát. –

Őrizve Salgó szűk falai között

Ült a fogoly hölgy napok óta csak,

De mindenik nap századokra nyúlt,

Azokra nyujtá azt a szenvedés.

Az árva lélek mennyit szenvedett!

Egy pillanatban keble meggyuladt

A fájdalomtól, és más pillanatban

A rettegéstől ismét megfagyott.

Hosszan tünődék, véghetetlenűl:

Hogy szabaduljon e falak közűl,

S hogy álljon bosszut férje gyilkosán?

És nem talála semmi, semmi módot!

S most jött reá a legnagyobb csapás;

Kompolti Péter így nyilatkozék:

»Szép asszony, benned a sátán lakik,

Te megbüvöltél, napról napra jobban

Tetszel nekem, s ha akarod, ha nem:

Én feleségül veszlek tégedet.«

»Hozzád megyek«, szólt elhatározottan

Perenna, ámde oly hangon, mikéntha

Lett volna a halálnak angyala,

S ezt mondta volna ama szók helyett:

»Kompolti Péter, végórád ütött!« –

Magához híta Dávidot Perenna,

S így szóla: »Ifju, igazán szerettél?

Vagy pillanatra fellobbant lidércznek

Volt lángja csak, mit érezél irántam?

És ha szerettél, mondd: szeretsz-e még?«

»Szeretlek egyre«, válaszolt az ifju,

»Szeretlek, mint a völgyet a patak,

Szeretlek, mint a csillag az eget,

Szeretlek, mint a féreg a gyümölcsöt!

S ha te szeretnél… oh szólj, asszonyom,

Hogy érdemeljem meg szerelmedet?«

»Hogyan?« felelt a nő, »egy módja van:

Öcséd megölte férjemet, s apád most

Engem magának hitvesűl kiván.

De én apádat, ezt a második

Leendő férjemet szintúgy utálom,

Miként első férjemnek gyilkosát.

Szeretsz valóban? ugy hát szabadíts meg

E két gonosztól. – A tiéd leszek, ha

Apádat és öcsédet megölöd.«

* * *

Örök rejtélyü érzés, szerelem!

Te nagy folyó, mely egyszer szemetet,

Máskor virágot hordasz vizeden,

S mind egy helyről: az emberek szivéből.

-55- Oh szerelem, te végtelen óczeán,

Melynek határát még nem látta senki,

S melynek le nem szállt fenekére senki.

Ott állsz te, óriások óriása,

Mesés nagyságban… hogyha nyúgoszol,

Meglátja széles tükrödben magát a

Határtalan menny minden csillaga;

S ha háborogsz: fölszíneden csatáznak

Az alvilágnak minden szörnyei.

Mindenható erő vagy, szerelem!

Mindenható vagy… angyallá az embert,

Az angyalt ördöggé, az ördögöt

Emberré könnyen átváltoztatod… – –

* * *

Derűlt, kék éj volt, tiszta csendes éj,

Vidáman néztek felhőtlen magasból

A földre a hold és a csillagok,

Olyan vidáman!… hah, pedig mi történt

A földön? apa- és testvérgyilkolás!

Kigyóként csúszott Dávid a terembe,

Hol apja szunnyadt. Ágya függönyét

Széttolta halkan… reszketett keze,

Mintha kősziklát hengerítene.

»Itt fekszik, alszik«, így gondolkodék,

Merőn szegezve rá égő szemét,

»De mily szelíd most arcza, melynek ébren

Minden vonása egy-egy Luczifer;

Vagy csak te látod tán ilyen szelídnek,

Te mindig-gyáva lelkiismeret?

Eredj, hivatlan vendég, menj tova;

Nem hallgatok rád, nem, nem! hasztalan

Nyujtod felém fenyítő ujjadat,

Hijába intesz oly parancsolólag,

Nem hallgatok rád… nézd, nem hallgatok!«

Az alvót ekkor torkon ragadá,

S beléje fojtá a lélekzetet…

Nem is nyögött… egy rángás, s vége volt.

Bevonta ismét a függönyt s mene,

De a küszöbnél visszafordula,

Hogy megtekintse: nem maradt-e élet

Ama testben? nem támadand-e föl?

Az ágy előtt megállt… állt, s nem meré

A kárpitot szétvonni újolag.

Nem mert benézni rettentő müvére,

S lélekszakadva kifelé rohant

Másik terembe, a hol öcscse volt.

A zajra Jób fölébredett s fölült,

S fél eszmélettel nézte a jövőt,

S midőn egészen eszmélt, akkorára

Keblében járt a gyilkoló aczél,

A melyet bátyja a falról ragadt le.

De nem halálos volt Dávid szurása,

Feléje lépett tántorogva öcscse,

Hogy megragadja öldöklő kezét…

Egy új suhintás és Jób homlokát

Elboritotta vére, s összedőlt.

A kardot messze dobta Dávid, és

Futott, futott ki, mintha lépteit

Követte volna százezer boszorkány,

Lidércz, kisértet, ördög s minden, a mi

Irtóztató a képzeletben él.

Futott; futott, és nem tudá: hová fut?

Sötét sarokban megvoná magát,

Szemét behunyta, hogy ne lássa a

Számithatatlan rémeket; de látta

Még akkor is, ha behunyá szemét.

S majd apja halvány arcza állt előtte,

Majd öcscse véres, megvagdalt alakja.

Intett kezével, hogy távozzanak;

Nem távozának. Mindig közelebb

Jöttek hozzája… egyre közelebb…

Beléje vágták végre körmüket…

Torkon ragadták… lég után kapott,

S egy jajnyögéssel összeroskada.

Midőn fölébredt, reggeledni kezdett,

A hajnalfény betört az ablakon;

Körűltekinte, s akkor látta meg,

Hogy apja ágya mellett feküvék.

»Apám, ébredj föl, ébredj… hallod-e?«

Szólott megrázva a holttetemet,

»Mit alszol, hosszan, mint a mormotér?

Már fényes nap van. Jer, menjünk rabolni…

Szabad vásár van, minthogy nincs király.

Menjünk rabolni, szálljuk meg Gedővárt;

Tiétek minden kincs, arany… nekem

Nem kell egyéb, csak a vár asszonya.

De kelj föl hát! ne rángattasd magad

Hiába. S még sem ébredsz föl… no semmi,

Fölébredsz majd az ítéletnapon.

De akkor ki ne böffentsd valahogy

Az istennek, hogy én voltam, ki téged

Elaltatálak, mert megfojtalak!«

Elindult és ment a szomszéd terembe,

»Hát ez ki itten?« kérdé, öcscse testét

Megrugva, »mit? te volnál, Jób öcsém?

Mi a manó, hát a földön heversz?

Neked bezeg jó ágyad lehetett.

Bordáidnak becsűletére válik,

Hogy nem jajgatnak ilyen durva ágyon.

Hanem hát kelj föl s mosd meg arczodat,

Hiszen merő vér; kelj föl, hallod-e?

Mi a tatár, ugy veszem észre, hogy ma

Fölkelni nincsen kedve senkinek.

Annál jobb. Oh ez pompás alkalom!

Szép kedvesem most megszöktethetem…«

-56- S ment a szobába, hol Perenna volt.

»Megölted őket?« kérdezé a hölgy.

»Kit öltem én meg?« fölkiálta Dávid,

»Én meg nem öltem senkit, senkit is!

Ottan feküsznek szépen, csendesen,

Egyik fehér és a másik piros.

Jer, angyalom, jer. Mélyen alszanak;

Megszökhetünk. Jer. Senki sem vesz észre.

Fölnyargalunk a bástya tetejére,

S onnét aztán az égbe röpülünk!«

»Hah, ez megőrült«, gondolá Perenna,

S borzadva hátrált; de az ifju őt

Ölébe fogta s vitte kifelé.

A nő sikoltott. »Csitt, légy csendesen,

Mindenre kérlek, a mi szent előtted!«

Szólott az ifju, »fölkel valaki

Zajodra, s akkor el nem szökhetünk,

Elfognak… hah nézd, nézd, már jőnek is!«

Ezzel rohanni kezde, fölrohant

A bástyafalra. »Most röpülj!« kiálta,

»Mingyárt ott fönn, ott fönn leszünk az égben«,

És átszoritva a hölgyet, leugrott…

Alant a mélység sziklacsúcsai

A vértül és a hajnaltól pirultak.

* * *

Dávidnak már nem kelle temetés,

Elnyelte őt a vár alatti mélység,

El volt temetve. S a ki eltemesse

Apját s öcscsét: nem volt ember reá.

Kipusztulván mind a Kompoltiak,

Elosztották a rablott kincseket

Legényeik; de osztozás alatt

Egymásnak esvén kardot fogtanak.

Kevés jutott el épen közülök.

Nagy részt elestek, és holttesteik

Az éhes hollók tápláléki lettek.

Igy állt sokáig Salgó zajtalan,

Csak a hollóknak károgása szólt

Holttetemekkel megtelt udvarában;

S alant a völgyben a népség futott

A szél elől, mely Salgóról jöve.

(Dömsöd.)

-57-