Sajkás vagyok vad, hullámos folyón,

Hullámzik a viz, reng a könnyü sajka,

Reng, mint a bölcső, melyet ránczigál

Szilaj kezekkel a haragvó dajka.

Sors, életemnek haragos dajkája,

Te vagy, ki sajkám ugy hányod-veted,

Ki rám zavartad fergeteg módjára

A csendriasztó szenvedélyeket.

Elfáradtam már, messze még a part?

Mely béfogad révébe;… vagy az örvény?

Mely nyúgodalmat szintugy ad, midőn

Mélyébe ránt, a sajkát összetörvén.

Sem part, sem örvény nincsen még előttem,

Csak hánykódás, csak örökös habok;

Hánykódom egyre a folyó nagy árján:…

Ki sem köthetek, meg sem halhatok.

De mily hang ez, mily túlvilági hang,

Mely bévegyűl a habzugás közé?

Tán szellem, égbe szálló a pokolból,

Hol büntetését már átszenvedé?…

Egy hattyu száll fölöttem magasan,

Az zengi ezt az édes éneket –

Oh lassan szállj és hoszszan énekelj,

Haldokló hattyúm, szép emlékezet!…

Nem voltam többé gyermek, s nem valék

Még ifju. Ez az élet legszebb éve,

Mint legszebb percz, midőn a hajnalégről

Az éj kárpitja félig van levéve.

Sötétség volt még egyfelől szivemben,

De másfelől már pirosan kelének,

Mint a közelgő nap szemeiből

Kilőtt sugárok, a vágyak s remények.

A mire vágytam, bírni is reméltem,

S a mit reméltem, azt el is nyerém;

Talán azért, mert nem sok volt… egyéb sem,

Mint pihenés egy hű barát ölén.

Hű volt barátom, mert hisz ilyenkor még

Nincsen kikelve a rejtett önérdek,

E mindent elrágó hernyója a

Baráti hűség virágos kertének.

Barátom hű volt; ürítgettem véle

A boldog órák édes poharát,

S a lelkesűlés égi mámorában

Sasként röpültem a világon át.

S a merre szálltam, minden az enyém volt;

A dúsgazdagság bársony pamlagára

Hajtám le főmet, melyet övezett

A dicsőségnek csillagkoronája.

Ily nagyszerűnek álmodám jövőmet,

S már hittem is, hogy ez való, nem álom…

De most egyszerre szívem, melyet a

Világgal tölték meg, tágulni látom;

Szivem tágúla, vagy tán a világ

Kisebbedett? azt nem tudom, de érzém,

Hogy kebelemben hézag támadott,

Hézag, keblemnek legmelegebb részén.

És napról-napra nőttön nőtt ez ür,

S ez ür miatt nem szállhatott már lelkem,

Félt, hogy mélyébe hull… s nem kelle többé

Mit eddig olyan lángolón öleltem,

Nem kellett kincs és nem kellett dicsőség.

Mind a kettő oly fénytelen vala!

Oly fénytelen, mint lesz az ég idővel,

Ha elkopik majd csillagfátyola.

Nem kelle semmi, még a jó barát sem,

Magam magamnak voltam terhire,

S futottam, mint kit rémek serge üldöz,

Az életzajtól messzi-messzire.

Csöndes magányban keresék tanyát,

Sötét erdő völgyébe telepedtem…

Oh e magányban milyen alakok

Lengtek körűlem s szálltak el fölöttem.

-47-

Szivembül jöttek e tündéri lények,

Szivemnek nem rég támadt üregébül,

Tündéri lények, milyenekre félig

Emlékezém a szép gyermekregékbül.

»Megálljatok! megálljatok!« kiálték,

»Oh, csak egy álljon meg közűletek,

Csak addig, míg egy csók s egy ölelés tart!«

Nem álltanak meg; mind eltüntenek.

Kerestem őket, és meg nem lelém,

Még csak nyomukra sem akadhaték;

Nyom nélkül jártak, oly könnyűk valának,

Könnyebbek, mint a szellő, mint a lég.

S minél messzebbre távozának tőlem,

Minél homályosabban láttam őket:

Annál dicsőbbek voltak, és szivem

Annál emésztőbb sovárgásban égett.

Szivem sovárgott és én sorvadék;

Társim nevettek a sápadt fiún,

Csak jó barátom, ő nem nevetett,

Fejét csóválta búsan, szomorún.

Mi lelt? kérdezte; én nem felelék,

Mert hisz magam sem tudtam, hogy mi lelt.

Szomjas valék s vizet hiába ittam,

Nem enyhité viz a tikkadt kebelt.

S meguntam ezt a földi életet,

Mely elvesztette szépségét szememben.

Föl, föl! mondám, a mennybe! a hová

Fájó szivemnek tündérnépe lebben;

Föl a mennyekbe! ha a léget szívom,

Mit ők színak: tán majd e szomj nem éget…

S ha ott is futnak tőlem? ah, utánok

Keresztülbolygom a nagy mindenséget! –

Fényes tavasz volt. A mezőn szivárvány,

Égő szivárvány százezer virágbul;

De rám oly búsan néztenek talán…

Tudták, hogy elkészűlök a világbul.

A legnagyobb hegy tetejére mentem,

Onnan tekinték föl az ég felé.

Átlátszó kék volt a felhőtlen ég…

Belé láttam… tisztán láttam belé…

Ábránd-alakjaim legszebbike

Ott volt az égben. Ajka mozgott; szinte

Hallottam hívó hangjait… de jól

Láthattam, hogy felém kezével inte.

Megyek! mondám, s a bércz szélére léptem,

A hol száz ölnyi mélység nyilt alattam.

Már-már ugrám… hátul egy kéz ragadt meg…

Eszmélet nélkül visszahanyatlottam.

Midőn eszméltem: a dicső alak,

Kit az egekben láttam az imént,

Ott állt mellettem… oh, mit érezék?

Leirhatatlan édes érzeményt!

»Ilyen közel van hát a föld az éghez?«

Zavart elmémmel ekkép gondolkodtam,

»Im a mennyben vagyok szép angyalomnál,

S elébb egy perczczel még a földön voltam.«

Ezt gondolám, de szólni nem tudék,

Avvagy talán nem mertem szólani,

Félvén, hogy majd ha ajkam megnyitom,

Keblemből a menny ki fog szállani.

És megragadtam angyalom kezét,

Hogy el ne tünjék tőlem újolag,

És derekát átövezé karom,

Átövezé, mint egy égő szalag.

S merőn szemléltem fényes arczulatját.

Most is csodálom, hogy szemem világa

El nem veszett e földöntúli fénytől,

Midőn benéztem szeme csillagába.

Sötétkék csillag volt az ő szeme,

És szemöldöke fekete szivárvány,

S vállán ugy úsztak barna fürtei,

Miként az éj egy rózsatenger árján.

Meg mertem végre nyitni ajkamat,

S beszéltem üdvről, angyalokrul, égről.

Nagyon homályosan beszélheték,

Mert ő nem értett semmit e beszédből.

»Én lyány vagyok«, szólt, »földi lyány, nem angyal;

A hol vagyunk, ez a föld, nem az ég,

S te itt a mélybe estél volna, ámde

Én mentésedre még jókor jövék.«

»Legyünk tehát a földön«, válaszoltam,

»Földön vagy égen, az mindegy nekem,

Csak oldaladnál, kedves oldaladnál;

Hisz a hol te vagy, ott az én egem.

De űlj le mellém, s engedd, hogy karom

Szorosabban fűzhessen át, oh engedd!

Ugy is sajátom vagy, tulajdonom,

Mert téged az én képzetem teremtett!«

Leültünk ott a szikla tetején,

S beszélgeténk. Kérdezte: ki vagyok?

»Egy bús sohajtás voltam eddig«, szólék,

»Öledben ím e csókkal meghalok.

Most csókolj vissza, lyányka, hogy legyen

Föltámadásom… – ím, föltámadok,

Mert csókod ért; s ki bú-sohaj valék,

Most a gyönyörnek mosolya vagyok.«

-48-

-49-

Ó megcsókolt. Nem kéreté magát,

Első szavamra ajkamon volt ajka;

E csók! ez ajk!… mért nem váltunk itt kővé?

Hadd függtem volna mindörökre rajta!

E csók, e csók! ez édesb volt a méznél

S az anyatejnél. Csak ezóta élek;

Midőn elcsattant e csók ajkamon,

Érzém, hogy ekkor szállt belém a lélek.

»Tekints körül«, szólott a csók után

A lyányka, »látod, milyen változás?

Én nem tudom, honnan s miként van ez,

De mostan ég és föld egészen más.

Kékebb az ég, sugárosabb a nap,

S e fák alatt is hűvösebb az árnyék,

S pirosb a rózsa, illatosb a lég…

Ah, mintha csak egy más világban járnék!«

»Más a világ, más, nem olyan, minő volt«,

Feleltem én, »vagy csak mi változánk?

De bármiként van, mit törődünk véle,

Midőn e változás áldás reánk!«

Egymás ölében így fontuk tovább

Beszélgetésünk rózsakötelét,

S a mint eszméltünk szép ábrándjainkból,

Láttuk, hogy a nap már a földre lép.

Alkonyodék. Arany felhőkön szállott

A nap violaszín hegyek mögé.

A messzeségbe nyúló rónaságot,

E száraz tengert, halvány köd födé.

A szikla, melyen állottunk, piroslott

A végsugártól, miként bíbor párna

A trónon. De hisz trón volt ez; mi rajta

A boldogság ifjú királyi párja.

Elbúcsuzánk; nem szóval, szemeinkkel;

S nem szomorúan, oh nem, oly vidáman!

Az éjt ugy néztük, mint a haldokló

A sirt, a melyen túl egy szebb világ van.

Nem ígértük, hogy holnap eljövünk,

De mind a ketten eljövénk hiven,

S igy éltük által az egész tavaszt,

Ajk ajakon, kéz kézben, szív sziven.

S igy éltük által az egész nyarat.

Minden napunk egy virágszál vala

A bokrétából, melytül illatot nyer

Az istenek olympi asztala.

De e virágok elhervadtanak már;

Mit ér, szemlélnem száraz kelyhöket?

Repűlj ki e szép kornak édenéből,

Haldokló hattyúm, bús emlékezet!

Eljött az ősz, ez a vad zsarnoka

A természetnek. Kérlelhetlen karja

Letépi a szegény fák levelét,

A földre sujtja, és lábbal tiporja.

Lábbal tiprá boldogságunkat is;

Reánk küldé enyészetes szelét

Elválás képiben, s ez arczainknak

Leszaggatá szép rózsalevelét.

Elváltunk, hogy ne lássuk egymást többé.

Komoly borongó volt az őszi este;

A ködön át a távolból lyánykámat

Könnyes szemem még egyszer fölkereste

Aztán futottam, útat nem tekintve,

Arczom, kezem tövistől vérezék…

Futottam árván, mint a hullócsillag,

Melyet magából kilökött az ég. – –

Azóta arczom és kezem begyógyult,

Arczom s kezem, mit tüske sérte meg,

S szivemből is ki vannak irtva már

Az elválástól támadott sebek;

De e sebeknél jobban fáj nekem most,

Jobban fáj az, hogy már-már feledem

Ábrándjaidnak édes üdvességét,

Oh tündérálom, első szerelem!

(Szalk-Szent-Márton.)

-50-