Jó ideje, hogy a nap lenézett.

Pihennek az elfáradt révészek,

A révházban pihennek, alusznak.

Szilaj Pista maga nem alszik csak.

Szilaj Pista, tőled én azt kérdem,

Hogy miért vagy te még most is ébren?

»E kérdésre én csak azt felelem,

Hogy ébren tart engem a szerelem.«

Holdvilágos éjben Szilaj Pista

Csónakát a partról eloldozta,

Az evezőt is kezébe vette,

Át is ment a vízen a szigetbe.

A Dunának kellő közepében

Áll a sziget virágos kertképen.

A szigetnek legszebb virágszála

Egy vén halász fiatal leánya.

A vén halász nádvityillójában

Subaágyán alszik már javában.

A vén halász fiatal leánya

Sziget partján vár Szilaj Pistára.

Mikor átért a szép révész legény,

Jó dolga lett rózsája kebelén.

Csókolóztak… de nem mondom ezt el!

Tele van a világ irígyekkel.

Legtüzesebb bor a szép lyány csókja,

Csók az észnek könnyen zavarója;

Pistának is megzavarta eszét,

Származott is tőle tarka beszéd.

»Lidi lelkem, Lidim, galambocskám,

Gyöngyvirágom, aranyos halacskám,

Gyémánt gyűrűm, csillagom sugára,

Csókolj agyon hajnal hasadtára.

Fekete a pillád, kék a szemed,

Mint mikor a felhő kettéreped.

A megrepedt felhőben kék az ég,

S mint ebben a csillag, szemed ugy ég.

Ha egyetlen egy füzért fonnának

Minden virágából a világnak,

Át nem érné az én szerelmemet,

Olyan nagy!… s az egyedül a tied.

Szerelmemnek nincs határa, vége;

Hát a tied ily végtelenség-e?

Csak szerelmed határát ne érjem,

Mert ott, kis lyány, jaj néked, jaj nékem!

Egy óriás alszik ott, angyalom,

Egy óriás, az én indulatom;

Mihelyt oda érkezünk: fölébred,

S összeszaggat engem úgy, mint téged.«

Igy beszélt az ifju révészlegény,

De megnyugott a lyány tekintetén,

Tekintetén, mely ezt magyarázta:

Szerelmének nincs vége, határa.

Még sokáig váltogatták a szót.

Közelökben a fülemile szólt;

Vagy tán nem is madár dalolása

Volt ez, hanem szivök dobogása.

Elváltanak egymástól végtére

Szép reménynyel a jövő estére.

Az ifju ment a révésztanyába,

A leány ment apja kunyhajába.

Csendesség volt az egész vidéken,

Hajlott a hold lefelé az égen,

Gönczölszekér rúdja is leállott,

A fiastyúk föl magasra szállott.

Csendes a révkocsmárosnak háza,

A szellő a bokrokat nem rázza,

Semmi sem szól, csak a Duna habja,

Mely a komp oldalát locsolgatja.