A vén halász város piaczára

Hordta halát a hetivásárra.

»Gyere velem a városba, lyányom.«

»Ha kivánja keed, apám, nem bánom.«

-58-

Apa, leány a városba mentek.

Hejh, csak ne lett volna épen péntek!

Először volt a városban Lidi,

Azért nem tetszett ez a nap neki.

De csakhamar ezt elfelejtette

A városi zajnak közepette.

Jöttek czifra, szép ruhás urfiak,

S a szép lyánynyal csintalankodtanak.

Szólt egy urfi, ki mellette megáll:

»Hol termettél, gyönyörű virágszál?«

Felelt Lidi: »Lenn a szigetségben

Termettem a Duna közepében.«

Szólt az úrfi: »Már ez derék dolog!

Mert hisz én is oda való vagyok.

Csak azt mondd meg, van-e már szeretőd?

Ha van, inkább engem szeress, ne őt.«

Felelt Lidi: »Hogy van-e szeretőm?

Azt én senki orrára nem kötöm,

Ha az úrfi tudni ugy kivánja:

Van czigányné s van annak kártyája.«

Ment az úrfi, mivelhogy őt Lidi

Csak igy apró pénzzel fizette ki;

De még is a lyány meg nem állotta,

Egyet pillantott utána lopva. –

Ezek után egyszer sok időre

Kiült Lidi a Duna szélére,

Dunaparton vad virágok között

Ülve a kis leány hálót kötött.

Ereszkedett már a nap lefelé,

Festegette a bokrok levelét,

Befestette pirosra, sárgára,

Piros fátyolt huzott a Dunára.

A kis lyány a hálót csak kötötte,

S im megzörren a bokor mögötte,

Ki az? ki jön?… egy fiatal vadász.

»Szép jó estét, galambom; mit csinálsz?«

»Ha nem vak, hát látja, mit csinálok;

Látja az úr, hogy kötöm a hálót;«

Igy felelt a kis leány kereken,

Hogy melléje lépett az idegen.

Szólt a vadász: »Te hamis kis leány!

Arczod rózsa, de beszéded csalány.

Látom, te még most is a régi vagy,

Szemed s szavad a szívben sebet hagy.

De ismersz-e, jut-e még eszedbe,

Hogy láttuk már egymást az életbe’?

Láttuk egymást egy hetivásáron…

Emlékszel-e még rá, szép virágom?«

Felelt Lidi: »Azt én megengedem,

Hogy úrfi már találkozott velem;

De nem olyan nagyok szépségei,

Hogy el ne lehetne felejteni.«

S így a mit a vadász úrfi szólott,

Minden szóra kapott egy jó tronfot,

Még sem tudott bosszankodni rája,

Arra a kis csintalan leányra.

Hát csak azon vette észre magát,

Hogy a sötét éjszaka már beállt,

És így szóla: »Tudod-e, aranyom,

Hogy az útat innen én nem tudom.

Rám nézve hát rettenetes baj van,

Ha csak tán te nem könyörülsz rajtam.

Légy kisérőm csak az erdőszélig,

Vagy akár a szobám közepéig.«

Lidi végig gondolta a dolgot:

Ez az úrfi oly sok szépet mondott,

Oly nyájasan, oly szivesmelegen,

S ő mindezért háladatlan legyen?

»Világért sem leszek háladatlan!«

Szólt a lyányka elhatározottan,

Szólt magában, azután ezt mondta

Fennszóval, a vadászra pillantva:

»Jőjön hát az úrfi, jőjön velem,

De hazáig el nem kisérhetem,

Elkisérem csak az erdőszélig…

Mert az embert könnyen megitélik.«

És elmentek. Mire Lidi megjött,

Szilaj Pista már régen kikötött.

»Régen várlak, hol jártál, galambom?«

Ez nem tudta: hirtelen mit mondjon?