Szép Lidihez a vadász el-eljár,

S bátorsággal ölelkezhetnek már,

Nem tartanak semmi ellenségtől,

Szilaj Pista eltűnt a vidékről.

Szilaj Pista elment nagy bujában;

Hol bujdosik most, melyik világban?

Erős szélvész volt szive bánata,

Szegény fiút messze ragadhatta.

Vándo’lt Pista, hátra sem tekintvén,

Meg sem állt, csak a Bakony közepén;

Bakonyerdő kellő közepében

Megpihent egy vén cserfa tövében.

Pihent ám, de nem pihent, csak teste,

Lelkét ő le nem csendesíthette.

Teste tó volt, lelke benne a hal.

Bár a tó áll: a hal benne nyargal.

»Zsivány leszek, zsivány, utonálló,

Végesvégül bitófa-czifrázó!

Mit bánom én? jussak a bitóra,

Az lesz nekem legboldogabb óra.«

Kiült a nagy országút szélére,

S várakozott jó módú vendégre,

Kinek oly nagy teher lesz zsebében,

Mint ő neki bátorság szivében.

Jött is egy úr nem igen sokára,

Gyorsan hozta őt négy paripája,

Négy paripa czifra szép hintóban.

Fönn a bakon kocsis és hajdú van.

»Megállj!« kiált Szilaj Pista rája,

»Mozduljon, a ki halálát várja!«

A halálra egynek sem volt kedve,

Megállottak, kővé merevedve.

Pista oda lépett s minden zseben

Keresztülment lelk’ismeretesen;

A mit talált, szépen ki is szedte,

Messzely bor árát sem hagyott benne.

»Elmehettek!« szóla mostan Pista;

»Hó megállj!« kiáltá a kocsisra,

Ki az ostort már kezébe vette,

»Nem vagyok én zsiványnak teremtve…

Itt van, uram, egy fillérig pénze.«

Az úr reá nagy szemekkel néze,

Nem tudta: a dolgot mire vélje?

Tán csak tréfál a haramja véle?

Nem tréfált ő, a pénzt visszaadta,

A hintónak hátát forditotta,

És elindult és tovább bujdosott.

Vitt magával bánatos haragot.

Meddig tartott bizonytalan utja?

Merre járt-kelt? ő maga sem tudja;

Mig egyszerre csak azt veszi észre,

Hogy a Duna partjaihoz ére.

-61-

Dunaparton áll a révház felett,

Hol annak előtte révészkedett,

Átellenben Lidiék kunyhaja…

Pistának kél keserves sóhaja.

»Lidi, Lidi, mért voltál csapodár?…

De, szegény lyány, tán meg is bántad már,

Hű szeretőd tán már megsirattad,

A ki annyit szenvedett miattad.

Ha megbántad hűtelenségedet,

Elfelejtem a megtörténteket.

Magadat csak ezután becsüld meg:

Megbocsátok, mert nagyon szeretlek!«

Ezt gondolta s a ladikba lépe,

Hogy átevezzen a szigetségbe,

S hogy Lidinek szóval azt elmondja,

A mi mostan volt csak gondolatja.

Épen mikor a ladikba lépett,

Háta mögött hallott ily beszédet:

»Hejh, atyafi, mi is átakarunk,

Várjon kend, jó borravalót adunk.«

Pista majd befordult a Dunába,

Mert Lidit s a vadász-urfit látta;

Rájok ismert, bár jó messze voltak,

S vége járta már az alkonyatnak.

Félig-meddig összeszedte magát,

Míg amazok elérték csónakát.

Hejh, mikor a csónakba bementek,

Gondolhatni, mint rémültenek meg.

Pista gyorsan el kezdett evezni,

Nem lehet azt a kínt megnevezni,

A mit a lyány és az úrfi érzett.

Nem tudták: hogy kezdjék a beszédet.

Pista nem szólt, hanem csak evezett.

Már közel volt hozzájok a sziget,

És csak akkor vette észre magát,

S hirtelen megfordítá csónakát.

»Hova?« szólott most az úrfi, »vissza?«

»Nem egészen«, felelt neki Pista,

»Csak a Duna közepéig… ottan

Veletek egy kis számadásom van.«

És a mire kimondta ezeket,

Már a Duna közepén evezett.

Itt a vízbe dobta a lapátot,

S a ladiknak legvégére hágott.

»Tudjátok, mit?… meguntam éltemet,

És azt ti miattatok untam meg;

Elmegyek a más világra… hanem

Nektek is el kell ám jőni velem!«

Szólt s fölforditotta a ladikot.

Mind a három a Dunába bukott.

A csalfa lyányt Pista megölelte,

Hogy mellette hagyja őt el lelke.

De a midőn az úrfit meglátta,

Hogy úszni tud, hogy úszik javába’:

Utána ment, és őt ölelte meg,

S küzdöttek, mig el nem merültenek.

(Szalk-Szent-Márton.)

-62-