Sötét a város, rá fekütt az éj,

Más tájakon kalandoz a hold,

S a csillagok behunyták

Arany szemeiket.

Olyan fekete a világ,

Mint a kibérlett lelkiismeret.

Egyetlen egy kicsiny fény

Csillámlik ott fönn a magasban

Bágyadtan s haldokolva,

Mint a beteg merengőnek szeme,

Mint a végső remény.

Padlásszobának halvány mécse az.

Ki virraszt ott e mécs világa mellett?

Ki virraszt ott fönn a magasban?

Két testvér: a nyomor és az erény!

Nagy itten, nagy itten a nyomor,

Alig hogy elfér e kicsiny szobában.

Kicsiny szobácska, mint a fecskefészek,

S a fecskefészeknél nem díszesebb.

Kietlen puszta mind a négy fal,

Azaz hogy puszta volna, ha

Ki nem czifrázta volna a penész,

S csikosra nem festette volna az

Eső, mely a padláson át befoly…

Aláhuzódik az

Eső vastag nyoma,

Mint gazdagok lakában

A csengetyűzsinór.

A lég olyan nyomasztó

A sóhajoktól s a penész szagától!

A nagy urak kutyái tán,

A melyek jobb tanyához szoktanak,

Eldöglenének e helyen.

Fenyőfaágy, fenyőfaasztal,

Mely a zsibvásáron sem kelne el,

Az ágy lábánál egy vén szalmazsák

S az asztal mellett egy pár szalmaszék

S az ágy fejénél egy szu-ette láda,

Ez a szobának minden bútora.

Kik laknak itten?

A lámpa fáradt pislogása mellett

Küzd a homály és fény… az alakok

Mint álomképek el vannak mosódva

S a félsötétben félig rémlenek.

A mécs világa csalja a szemet?

Vagy e födél alatt lakók mind

Oly halványak valóban,

Oly kísértetszerűek?

Szegény család, szegény család!

Az ágy fejénél űl a ládán

Csecsemőjével az anya.

Boldogtalan kis csecsemő!

Rekedt nyögéssel szíja, szívogatja

Anyjának száraz emlejét,

S hijába szíja.

Az asszony elgondolkodik,

S fájók lehetnek gondolatjai,

Mert mint megolvadt hó a házereszrül

Sürűn omolnak könnyei,

Omolnak végig arczán

A kisded orczájára le…

Vagy tán nem is gondolkodik,

Csak megszokásból, öntudatlanúl

Szakadnak a könnyek szeméből,

Mint a sziklából a patak?

Idősebb gyermeke,

Istennek hála, alszik

(Vagy csak alunni látszik?)

A fal mellett a nyoszolyán,

Mely födve durva lepedővel,

A mely alól kikandikál a szalma.

-78- Aludj’, kicsiny fiú, aludj’,

S álmodj’ aszott kezedbe kenyeret,

S álmad királyi lesz!

Egy ifju férfi, a családapa,

Az asztalnál sötét homlokkal űl…

Tán e homlokrul árad a ború,

Mely a szobát betölti?

E homlok egy egész könyv, a mibe

A földnek minden gondja van beírva;

E homlok egy kép, melyre miljom élet

Insége és fájdalma van lefestve.

De ott alatta a sötét homloknak

Két fényes szem lobog,

Mint két bolyongó üstökös,

Mely nem fél senkitől,

S melytől mindenki fél.

Tekintete

Mindig messzebb, mindig magasbra száll,

Mig elvesz ott a végtelenben,

Mint a felhők között a sas!