Csendes kivűl a nagy világ,

Csendes belűl a kis szoba,

Csak néha sóhajt kinn az őszi szél,

Csak néha sóhajt ott benn az anya.

A kis fiú halkan fölűl az ágyon,

Falhoz támasztva bágyadt tagjait,

S rimánkodólag, mintha temető

Földéből jőne a hang, így susog:

»Apám, ehetném!

Erőködöm, hogy elaludjam,

Erőködöm, de el nem alhatom;

Apám, az éhség fáj, adj kenyeret.

Vagy csak mutasd meg, az is jól esik.«

»Várj holnapig, kedves kicsiny fiam,

Várj holnapig, holnap kapsz kenyeret,

Kakastejjel sütött fehér czipót.«

»Inkább ma száraz barna kenyeret,

Mint holnap lágy fehér czipót, apám.

Mert holnapig meghalhatok,

Meg is halok, tudom…

Olyan sokáig nem jön az a holnap,

Mióta mondod azt a holnapot,

S mindig ma van, mindig csak éhezem!

Vajon ha meghalunk, apám,

Ha sírba tesznek, éhezünk-e ottan?«

»Nem, gyermekem,

Ha meghalunk, többé nem éhezünk.«

»Ugy én ohajtom a halált, apám.

Kérlek, szerezz nekem koporsót,

Egy kis fehér koporsót,

Olyan fehéret, mint anyámnak arcza,

Vitess a temetőbe

És tégy a föld alá…

A holtak olyan boldogok,

Mert nem éheznek ők!«

Ki mondja ártatlannak

A gyermeket?

Hol a tőr, hol van a kard, a mely

Irtóztatóbb, gyötrelmesebb

Sebet vón képes ejteni,

Mint apja szívén ejtett

E gyermek ajaka?

Szegény apa!

Tartóztatá magát,

De könnye hirtelen kicsordult,

S ő arczához kapott

S azt megtörölte reszkető kezével,

Azt gondolá, hogy meghasadt szivéből

Feccsent reá a vér!

Ő a panaszhoz nem szokott, de most

Kitört belőle ellenállhatatlanúl:

»Oh ég, isten! mi végre alkotál?

Miért nem hagytál ott a semmiségben,

A melybe lelkem testem visszavágy?

Vagy embernek miért teremtél

És miért adál családot,

Ha már azt nem táplálhatom

Saját véremmel, mint a pelikán?…

De állj meg ajkamon, szó,

Az isten tudja, mit cselekszik,

Magas tervébe nem lát a vak ember,

S kérdőre vonnunk őtet nem szabad.

Rá külde a tengerre engem,

Lelkembe tette az iránytűt,

A merre ez vezet, megyek. –

Nesze, fiam, nesze

E kis darab kenyér, egyél,

Edd jóizűn, ez a végső darab,

Holnapra szántam, s ha most megeszed,

A jó ég tudja, holnap mit eszel.«

Mohó örömmel

Kapott a kis fiú utána,

Az ágyra visszaguggolt,

S oly jóizűen falatozta

Az istenadta száraz kenyeret,

Hogy csillogott belé szeme,

Mint két szerelmes szentjánosbogár;

S midőn a végső falatot

-79- Lenyelte, rá borult az álom,

Mint völgyre a napalkonyat köde,

S lehajtá a párnára kis fejét,

S alutt, és álmodott mosolygó arczczal…

Vajon mit álmodott, miről?

Koporsóról-e vagy kenyérről?

Álomba sírdogálta

Magát az anya is,

A másik mellé tette kisdedét,

Karjával mind a kettőt átölelte

S a nyoszolyának szélén úgy alutt.

A férfi fölkelt asztalától,

Az ágyhoz lépdegélt lábujjhegyen,

Megállt előtte összefont karokkal,

És elgondolkodék:

»Végtére boldogok

Vagytok, szeretteim!

Az életet nem érzitek,

Levette vállaitokról az álom

E nagy súlyt, mit napestig hordotok,

Szegény, szegény szeretteim.

Én istenem, hát jobban szereti

Az álom őket, mint én szeretem, hogy

Ez tészi őket boldogokká,

A mikké én nem tehetem?

De hisz mindegy, elég hogy boldogok…

Aludjatok, kedveseim,

Aludjatok, jó éjszakát!

Megcsókolá a három alvót,

Szentháromságát családéletének,

Áldásadólag terjeszté föléjök

Kezét (hogy e kéz mást nem adhatott

Nekik, mint puszta áldást!)

S helyére visszaballagott.

Még egy szelíd tekintetet

Vetett a népes nyoszolyára,

Egy oly szelíd, édes tekintetet,

Melytől az alvók álmaikban

Rózsák és angyalok között mulattak,

Aztán kinézett ablakán,

Beléje nézett a sötétbe,

Nézett beléje oly merően, mintha

Azt föl akarta volna gyujtani

Északfényével lángoló szemének.