Jobban lett dolga a fiúnak.

Nem kellett többé lopnia,

És nem kellett koldulnia,

Milyen boldogság, mily jótétemény!

Csak néha szállt az aggalomnak ölyve

Föléje: hátha a boszorkány

Előjön a keresztlevéllel,

Mi lesz akkor megint belőle?…

És néha szállt a bú galambja

Föléje, ha eszébe

Jutott a hű kutya,

A hálótárs és a barát.

Ennek kedvéért gyakran szinte kész volt

A vén banyához visszamenni,

S koldúlni, csak hogy együtt legyenek.

Gyakorta álmodott felőle,

Álmodta, hogy ölelte a kutyát

S ez nyalta képét és kezét,

S midőn fölébredt, s társát nem lelé,

Elkezdett sírni, s hosszan sírdogált.

Midőn haza ért a fiúval a

Nagyságos úr, átadta őt a

Cselédségnek. Kitisztiták őt

A régi szennyből, mely reá nőtt

És régi rongyai helyett

Kapott szép uj ruhát.

Mily jól esett neki!

Azt vélte, eddig nem is élt,

Azt vélte, hogy most született.

Ekkor magához hívatá

Az úr, és így szólt szigorúan:

-88- »Fiú, e gyermek itt fiam, te őt

Nagyságos úrfinak hivod,

Ő lesz parancsolód,

S te szót fogadsz neki,

Ő lesz az úr, te lészsz a szolga.

Egyéb dolgod nem lesz, mint szót fogadni,

De ennek pontosan tégy eleget.

Minden szem-intés egy parancsolat;

Ha teljesíted, nem lesz semmi baj,

Lesz enned, innod és ruhád…

Ellenben ócska rongyodat,

A melyben fölfogadtalak,

Nyakad közé akasztatom,

Aztán mehetsz a nagy világba

S koldulsz, mint eddig koldulál.«

Szolgált az árva gyermek a

Nagyságos úrfinak,

Mögötte ment, mögötte állt,

Mindig árnyéka volt,

És leste ajka mozdulását,

S alig volt a parancs kimondva,

Midőn már teljesűlt is,

S a jó fiú

Még is mennyit nem szenvedett!

Mert a nagyságos úrfi

Oly gazkölyök vala,

A milyenek rendesen a

Nagyságos urfiak.

Érezteté, hogy ő az úr,

Érezteté minden nyomon.

Ha száját a leves megégeté,

Kis szolgáját üté pofon;

Ha nem köszönt más nékie,

A kis fiú fejéről

Ütötte le a kalapot,

És ennek markolt üstökébe,

Ha a fésű belé akadt hajába,

S nem volt olyan csíny, oly gonoszság,

Mit rajta el nem követett,

Mihelyt eszébe jut vala.

Lábára lépett készakarva,

Aztán ellökte, hogy mért áll az utban?

Sarat kent rá, s aztán nyakon veré,

A mért olyan tisztátalan,

Szemébe önté a vizet, s ha sírva

Fakadt rá, mazna fattyunak nevezte.

Sok szenvedése volt szegény fiúnak,

És napról napra többet szenvedett,

De tűrte békén bajait,

Tűrt elszántan, miként egy férfiú,

Kiben magas lélek lakik.

S mi végre tűrt, miért el nem hagyá

Kínos helyét, mint gyakran volt eszében?

Ha tudnátok, miért maradt!

Nem a jó étel és a jó ruha

Csalá őt vissza, hogyha útnak indult,

Hogy elbujdossék a széles világba;

Nem volt ő olyan, mint a tyúk vagy a lúd,

Mely elbarangol, s ha megéhezik,

Jóllakni ismét visszamegy helyére,

Mig ellenben a csalogány s pacsírta,

Ha megnyílt börtönének ajtaja,

Ott hagyva a kész és jó eledelt,

Elszáll örökre s megelégszik azzal,

Mit kinn a szabadban talál.

Igy érezett a kis fiú,

Mint e szabadba vágyó madarak,

S még is maradt, mint a tyuk és a lúd,

S ha indult, ismét visszatért.

Mi csalta vissza őt?

A tanulás.

Az úrfi mellett eltanulgatott.

Ott állt mögötte észrevétlenűl,

Könyvébe kandikált,

S a nevelő minden szavára

Figyelmezett,

S mit egyszer megtanúlt,

El nem feledte.

Előbb tudá az írást, olvasást,

Mint a nagyságos úrfi.

És a mint szaporodtak évei,

Azokkal szaporodtak

Isméreti,

Mint a szarvas szarván az ágak,

S ő büszke kezdett lenni rája,

S ha a nagyságos úrfi

Bolondokat beszélt szokás szerint,

Kijobbitá magában,

S mosolyga a badar beszédeken.

S a nevelő előtt

Nem tűnt el észrevétlen

A szolga fensősége

Az ifju úr fölött,

S ha nem tudá

Leczkéit a tanítvány,

Azzal piríta rá,

Hogy a szolgával mondatá el,

Ki azt hallás után tanulta meg.

-89- Becsűletére vált ez a fiúnak,

De nem vált örömére, erre nem,

Mert a kevély nagyságos úrfi

Mindannyiszor keményen

Lakoltatá, hogy őt megszégyeníté.

Naponta új és durvább üldözések

Jutottak a szegény fiúnak,

És ő naponta jobban érezé

A szenvedett méltatlanságokat,

S most már, ha megüté az úrfi őt,

Nem teste érezé, de lelke,

Pirúlt, de nem mivelhogy fájt neki,

Hanem mert szégyenlé magát.

Tizenhat esztendős vala.

Minden nap egy-egy sugarat lövelt

Elméje oszladó ködébe,

S minden sugár egy-egy betű volt,

És ilyen írat lett a sok betűből:

»Mi jognál fogva vernek itten engem?

Mi joggal bánt embert az ember?

Különbnek alkotá az isten

Az egyik embert, mint a másikat?

Igazságosnak hirdetik az istent,

Ha igazságos, úgy azt nem tehette,

Úgy minden embert egyformán szeret.

S én többé tűrni nem fogok.

Akármi lesz belőlem.

Táplálatot, ruhát, szállást kapok,

De én ezért szolgálom őket,

S ezzel leróva a jótétemény.

Dolgoztathatnak, erre van jogok,

De a verésre nincs.

Még egyszer fognak csak megütni,

De többször, istenemre, nem!«

Ugy is lett. Első alkalommal

(És várni erre nem kellett sokáig)

Midőn az úrfi rá kezét emelte,

Ekkép kiálta föl:

»Megálljon ön!

Ne bántson többet, mert úgy visszavágom,

Hogy megsiratja holta napjaig.

Elég soká voltam kutya,

Kit verni, rúgni lehetett,

Eztán ember leszek,

Mert ember ám a szolga is!

Megvallom, itt jótéteményt

Rakott egy kéz reám,

De más kéz azt bottal veré le rólam,

És e szerint

Nem tartozunk egymásnak semmivel.«

Az úrfi e szokatlan szókra

Elképedett, megmerevűlt,

S tájtékot turva, ekkép orditott:

»Hah szolgafaj! hah lázadó gazember!«

És a fiú így válaszolt,

És hangja megvető volt:

»Hm, szolgafaj? ha már a születést

Veszszük, talán az én apám

Különb úr volt, mint minden ivadékod,

S hogy eldobott magától,

Az ő hibája, nem enyém,

S ha minden úr ilyen rosz lelkű, mint te,

Jól is tevé, hogy eldobott,

Mert úgy ennek köszönhetem, ha

Becsűletes ember leszek.

És lázadó?… ha lázadás az,

Midőn az ember érzi és kimondja,

Hogy ő is ember, mint akárki más,

Ugy büszkén mondom: lázadó vagyok.

S tudnám csak mind azt, a mit érezek,

Ugy, a mint érezem, kimondani,

Föllázadnának milliók velem,

S reszketne a világ,

Mint Spartacustól Róma reszketett,

Midőn eltépett lánczaikkal

Verték falát a gladiátorok! –

Nagyságos úrfi, isten önnel,

Mi együtt többé nem maradhatunk,

Én önnel mint ember beszéltem,

És hogyha egyszer már

A szolga emberré emelkedik,

Éhen hal meg vagy a bitófán,

De többé szolga nem lesz!«

Ezzel megfordult és kiment,

Örökre ott hagyá a házat,

Hol gyermeksége úgy uszott el,

Mint a virág az iszapos patakban.

A merre látott, arra indult,

Ment a világba czéltalan.

Az ifjuság fölgyúladott szivében,

Ugy égett, mint a fölgyúlt város ég,

A melyre rá fúj a viharnak

Süvöltő óriása;

S e lángokban milyen csudálatos

Mesés képek keletkezének!

S lelkét e lángok ugy megedzék,

Mint a hámortűz a vasat.

A város végén utolérte őt

Az úrfi nevelője.

-90- Alig lélekzett a jó férfiú,

Sokat futott, hogy utolérje.

Kiverte arczát a veríték,

Törölgeté mind untalan,

Mi közben a fiúval így beszélt,

S beszédiben

Nem volt nagyon sok összefüggés:

»Ne, tedd el ezt a pénzt, fiam,

Nekem egy évi jövedelmem,

Te nálad eltart évekig,

Ha jól gazdálkodol.

Nagy ember lesz belőled,

Én mondom azt neked.

Dicsőbb fiút még nem láttam te nálad.

Én szórul szóra érzem azt, a mit te,

De soha sem mertem kimondani.

Féltem tőled s bámultalak,

Midőn beszéltél.

Az isten áldjon minden szavadért.

Tanácsolom, parancsolom,

Igen, parancsolom, fiú, hogy

Tanúlj, végezd az iskolákat,

Különben én

Megátkozlak s megver az isten.

Te nem magadnak születél,

De a hazának, a világnak.

Azt mondom néked, hogy tanúlj,

A mit különben

Nem is kén mondanom,

Hiszen te úgy szeretsz tanúlni.

És most az isten áldjon meg, fiam,

Légy szerencsés, élj boldogúl,

S emlékezzél meg rólam is koronként,

De ha tanácsomat nem fogadod,

Akkor felejts el engemet.«

Lehajlott a fiú,

Hogy megcsókolj’ a jó ember kezét,

De ő nem engedé, sőt a fiút

Megölelé s arczát csókolta meg,

S úgy távozott könnyes szemekkel.

Mily jól esett ez a fiúnak,

Szegény fiúnak milyen jól esett!

Ez volt az első szeretet,

Melylyel találkozott.

Tizenhat évig kelle élnie

S kínlódnia,

Mig oly emberre akadott,

Ki nem taszítá el magától,

Ki megölelte őt!