Egyik nap úgy folyt, mint a másik.

Koldúlt és koplalt a fiú;

A vén banyának gondja volt reá,

Hogy el ne hízzék valahogy szegényke.

Koldult és koplalt, e kettőt tudá

Az életből s nem egyebet.

Elnézte sokszor,

Midőn játszottak gyermektársai,

Nézett rájok merően,

S gondolta, milyen jó lehet

Az a játék, az az öröm!

S elméje napról napra érett,

S érezni kezde, érezé,

Hogy ő boldogtalan…

Két évet élt már át a koldulásban.

Nem volt többé szükség reá,

Hogy megnyálazza szemeit,

Gyakorta telt meg az könyűivel.

Egyetlen egy barátja volt,

Ki nyájasan nézett reá,

Kit szeretett, ki őt szerette,

S kivel megosztá

Sovány falatjait,

A melyeket otthonn kapott,

S a melyeket a városban talált…

Ez egy barátja a kutya,

Mely hálótársa volt.

Mint vágya hozzá, hogyha reggelenként

Elhagyta őt, s ha este haza ment,

Minő örömmel volt vele!

A vén anyó már írigyelni kezdé

A barátságot, a melyet kötének,

Irígyelé, hogy a kutya

A gyermeket jobban szerette, mint őt,

És sokszor megveré, s midőn az állat

Fájdalmában keservesen vonított,

A gyermek sírt, zokogva sírt.

És a vén asszony elkergette végre

A háztul a jó állatot,

Több ízben elkergette, de

Az visszajött mindanyiszor,

S a kis fiúhoz mindig nyájasabb lett.

Igy élt a gyermek. Már hat éves volt,

S átélte hat századnak nyomorát

És néhány percznek árva örömét.

Ott állt egy utcza szögletében egyszer,

S didergett… késő őszi este volt.

Sár volt az utczán, s köd a sár felett,

Nehéz, komor köd, s ő a sárban, ködben

Mezítláb és hajadon fővel állt,

S az elmenőkhöz nyöszörögve

Nyujtotta sárga kis kezét.

Ugy ment be hangja a szivekbe,

Miként egy égő fájdalom.

Mint a harang szava,

Mely haldokló ember számára szól.

Egy vén mogorva úr

Megállt mellette s hosszan nézte őt,

Hosszan, merően, átfuró szemekkel.

A gyermek elszaladni készült.

»Megállj!« morgott reá az úr.

A gyermek állt s mocczanni sem mert,

S az úr kérdé: »vannak szülőid?«

»Va…« azt akarta mondani,

Van anyja, a ki éhezik s beteg,

S most halt meg apja,

De a mogorva úr előtt

Nem mert hazudni,

Torkán akadt a szó, azt gondolá,

Hogy ez mindent tud, és így válaszolt:

»Nekem szülőim nincsenek,

Vagy nem tudom, hogy vannak-e?

Mert én talált gyermek vagyok.«

»Kövess tehát«, szólt a mogorva úr,

S utána indult a fiú.

A vén asszony kilépett rejtekéből,

És rá kiáltott »itt maradsz,

Hazug kölyök!…

Ez a fiú az én fiam, uram!«

»Nagyságos úr«, rimánkodott a gyermek,

»Nagyságos úr, én nem vagyok fia,

Mentsen meg engemet, vigyen magával,

Az isten s a szentek nevére kérem!

-87- Meguntam már a koldulást,

Az ő számára kellett kéregetnem,

És engemet koplaltatott,

Hogy csak minél rosszabb színben legyek,

Hogy szánakozzék rajtam, a ki lát.

Oh istenem, most is hogy éhezem!«

Igy szólt a gyermek, a mogorva úrra

Fölnéze, s esdeklő szeméből

Könny folyt le, könnyek zápora.

»Oh gaz dög, oh te istentagadó,

Te ördögfának makkja te!«

Rivalt a vén boszorkány a fiúra,

»Te bocskortalpra sem méltó pofa,

Te hazugság kalásza,

Te minden rosz, te semmi jó!

Még hogy nekem koldult, uram fia,

Mikor halálba szégyenlem magam,

Hogy kéreget, s e rosz szokása megvan,

Mihelyt elforditom szemem,

És hányszor vertem már meg érte,

Hogy ilyen szégyent hoz reám!

Szegény vagyok, de koldulásra

Nincsen szükségem, mert elélek

Becsűletes munkám után.

És még hogy én őtet koplaltatom!

Én! a legjobb falatokat

A szájamtól szakítom el,

S belé tömöm!

De mind ez hagyján… még meg is tagad.

Nem fáj a szíved, te puruttya lélek,

Te csúf poronty, anyádat megtagadni,

Szülő anyádat? hogy ki nem szakadt e

Szóval belőled a lép és tüdő

S a májad és a zúzád?

A földön sincs jobb nagyanya,

Mint én vagyok, s ő ily rosz unoka!

De már nincs messze az itélet…

Saját tulajdon anyját

Tagadja meg a gyermek,

Édes szülőjét!«

Ennyit darált a vén malom

Egy lélekzés alatt;

Itt a mogorva úr

Szóhoz jutott s szólt:

»Elég már a komédiából,

Különben e bottal némítlak el,

Undok szipirtyó!

Részeg vagy mint a csap;

Ha kijózanodol,

Jőj hozzám a keresztlevéllel,

(Ott ama nagy házban lakom,)

S a gyermeket elviheted,

De csak ha a keresztlevéllel jősz.

És most hordd el magad… s te

Kövess, fiú.«

És a fiú követte az urat,

Koronként vissza-visszanézett,

Azt képzelé, hogy a banya

Már nyúl utána s galléron ragadja;

De az nem mert közelgeni,

Ottan maradt állóhelyében,

Csak öklével fenyegetőzött,

S forgatta égő szemeit, mint

A kovács a tüzes vasat.