Eszében tartá, mit szivére

Kötött a jámbor nevelő,

Midőn bucsút vett tőle

És pénzt adott neki;

Eszében tartá ezt az ifju,

S nem hagyta teljesítlenűl.

Beállt az iskolába,

S tanúlt szorgalmasan,

S olyan volt társai körében,

Mint csillagok között a hold.

Azok csodálták őt, de nem szerették,

Lelkének fensősége rajtok

Mint sziklakő nehezkedett,

És ellenében

Irígység és gúny támadott föl,

És rá lövöldözé

A sebesítő nyilakat.

»Mért bántotok ti engemet?«

Szólott szelíd jószívüséggel

Gyakorta társihoz,

»Mért bántotok, barátim, engem?

Én nem tanúlok a magam javára,

Ti értetek tanúlok én;

Mit én tudok, higyétek, annak

Más fogja venni hasznát,

Akárki más, csak én nem.

Ha belátnátok lelkem mélyibe,

Ragaszkodnátok hozzám, jó fiúk,

Ugy szeretnétek, mint most nem szerettek,

Mint én szeretlek titeket.

Ha belátnátok lelkem mélyibe,

Általlátnátok gyarlóságtokat,

S nem vagdalnátok a fa ágait,

Mely egykor számotokra hoz majd

Árnyékot és gyümölcsöt,

Szegény rövidlátó fiúk ti!

De majd szerettek még ti engemet,

Szeretni fogtok, istenemre, engem!«

Kaczaj követte ilyetén beszédit,

S csak újabb töltésül szolgáltanak

A gúnyolódás fegyverébe,

A mely mindég szivének állt.

És elvadúlt lassanként a világtól,

Mindegyre mélyebben szállott magába,

S kerűlt mindenkit… egy barátja volt,

A senkitől meg nem zavart magány.

Ott élt azon képek között, miket

Üres ábrándoknak tart a világ,

De melyekről ő tudta, hogy azok

Élő valódi lények,

Az ő lelkébe néző

Jövő alakjai.

Ott a magányban buzgón olvasá,

Miként a hívő a koránt

S mint a zsidó a bibliát,

Olvasta ott buzgóan a

Világtörténetet.

Világtörténet! mily csodálatos könyv!

Mindenki mást olvas belőle.

Egyiknek üdv, másiknak kárhozat,

Egyiknek élet, másiknak halál.

Egyiknek így szól s kardot ad kezébe:

»Eredj és küzdj! nem küzdesz hasztalan,

Az emberiségen segítve lesz.«

Másikhoz így szól: »tedd le kardodat,

Hiába küzdenél,

Mindig boldogtalan lesz a világ,

Mint ezredévek óta az.«

-92- Mit olvasott ez ifiú belőle?

Mit gondolt ő, midőn e könyvet

Becsukta reszkető keze?…

Ezt gondolá:

»A szőlőszem kicsiny gyümölcs,

Egy nyár kell hozzá még is, hogy megérjék.

A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,

S ha a kis szőlőszemnek egy nyár

Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,

A míg megérik? ez belékerűl

Évezredek vagy tán évmiljomokba,

De bizonyára meg fog érni egykor,

És azután az emberek belőle,

Világ végéig lakomázni fognak.

A szőlő a napsugaraktul érik;

Mig édes lett, hány napsugár

Lehelte rája élte melegét,

Hány százezer, hány miljom napsugár?…

A földet is sugárok érlelik, de

Ezek nem nap sugárai, hanem

Az embereknek lelkei.

Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de

Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;

Hogyan kivánhatnók tehát, hogy

A föld hamar megérjék?…

Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,

A mely segíti a földet megérni.

Csak egy nap tart a sugár élete,

Tudom, hogy a midőn megérkezik

A nagy szüret,

Akkorra én már rég lementem,

S parányi művemnek nyoma

Elvész az óriási munka közt,

De életemnek a tudat erőt ad,

Halálomnak pedig megnyúgovást,

Hogy én is, én is egy sugár vagyok! –

Munkára hát,

Föl a munkára, lelkem!

Ne légyen egy nap, egy percz elveszítve.

Nagy a föladat, az

Idő röpül, s az

Élet rövid. –

Mi czélja a világnak?

Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!

Szabadságért kell küzdenem,

Mint küzdtek érte oly sokan,

És hogyha kell elvérzenem,

Mint elvérzettek oly sokan,

Fogadjatok, ti szabadság-vitézek,

Fogadjatok szent sorotok közé,

Zászlótokhoz hűséget esküszöm,

S hahogy véremben lesz egy pártütő csepp,

Kiontom azt, kifeccsentem belőlem,

Habár szivemnek közepén lesz is!«

Ily vallomást tett… nem hallotta ember,

De meghallotta odafönn az isten,

Fölvette a szent könyvet, melybe

Jegyezve vannak a martírok,

S belé irá a Szilveszter nevet.