A gyermek ifjuvá lett

S az ifju férfivá.

Esztendő esztendő után

Jött a földet meglátogatni,

S bucsút sem véve távozának.

Őt sem kerűlték ki az évek,

Elment hozzája mindenik,

S nyomot hagyott arczán, szivén.

Túl volt immár az iskolákon,

Régen kijárta azokat,

És benn volt a világban.

Az életben, az emberek között,

Hol minden lépten meglökik az embert,

S minden lökés egy darabot töröl le

A lélek zománczából

S az orczának szinéből.

Beh másnak látta e világot,

Mint a milyennek képzelé!

Naponta kisebbnek tetszett előtte,

Mélyebben sűlyedettnek

Az ember, a kit isten

Saját képére alkotott,

Az ember, a kinek szemével

A napba kéne néznie,

És e helyett a porba néz,

Mikéntha férgeket keresne,

Hogy tőlök a csúszást tanulja.

És mentül kisebbnek tetszett előtte

Az ember, annyival nagyobbnak

Látá a munkát, a mire

Hivatva érezé magát.

De el nem csüggedett.

Tán oly parányit végzett, mint a hangya,

De mint az, olyan fáradatlan volt.

Szűk volt köre,

De e kört teljesen betölté

Lelkének fényivel.

-93- Erkölcse, tudománya néki

Nevet szerzett még iskoláiban,

S midőn e pályát végezé,

Több úr hivá meg őt

Nagy s gazdag hívatalra

Ilyen kecsegtetéssel:

»Szegődjél hozzám; szolga lészsz, igaz,

De ily urat szolgálni, mint én,

Dicsőség, és azért, hogy

Előttem meghajolsz,

Előtted ezren hajlanak meg.

Más dolgod nem lesz, mint ez ezreket

Nyúznod tehetséged szerint, s e

Könnyű munkából meg fogsz gazdagodni.«

Szilveszter megköszönte szépen

E könnyü munkát és így válaszolt:

»Azért, hogy én nekem

Szolgáim legyenek,

Én más szolgája nem leszek.

Én nem kivánom, hogy előttem

Embertársim hajlongjanak,

De ne kivánja tőlem más se, hogy

Előtte én hajoljak;

Nem ismerek nálam kisebbet

S nem ismerek nálam nagyobbat.

S a gazdagságot illetőleg, az

Nekem talán ingyen sem kellene,

Annál kevésbbé kell olyan nagy áron,

Hogy érte nyúzzak másokat!«

Ekkép szokott beszélni ő

Levett kalappal, de fölemelt fővel.

El nem fogadta a nagy hívatalt,

De jöttek hozzá szegény emberek,

És meghivák őt falujokba

Jegyzőnek, és az ifju ment,

Ment örömest és boldogan.

S midőn elért a faluba,

S körülvevék őt a lakók,

Igy szólt hozzájok lángoló szemekkel:

»Üdvöz légy, nép! ugy nézz szemembe,

Tanítód és atyád leszek.

A bölcső óta mit vertek fejedbe?

Kötelességidet;

Én megtanítlak jogaidra!«

És teljesíté, a mit ígért.

Nem a kocsmába jártak ezután

A munkavégzett gazdaemberek,

Mint jártak eddig világkezdet óta;

A faluház előtt karéjba

Állottak, és az ifju jegyzőt

Hallgatták a vén emberek,

És jobban hallgatták, mint papjokat, mert

Papjoknál jobbakat beszélt.

S mit ott tanultak, elvivék haza,

És elbeszélték fiaiknak,

S a jegyző tiszteletben állt.

De két ház volt a faluban, mely

Az ifju apostol fejére

Átkot mondott áldás helyett,

Az a két ház, hol a pap és

Az uraság lakott,

A kastély s a parochia.

Naponta gyűlöltebb és rettegettebb

Lett e két házban a

Jegyző gazdálkodása,

S elpusztulását tervezék, mert

Látták, ha a jegyző marad,

Ugy ők pusztulnak el.

De volt fönn a kastélyban is

Egy lény, ki a nép emberét ugy

Tisztelte, mint a nép maga,

Kinek, midőn az ő dicséretét

Hallotta, jól esett,

Midőn pedig gyalázták, fájt neki.

Ki volt e lény, a ki

Oly rosz világitásban is

Megismeré a kép becsét,

S felőle helyesen itélt,

Ki volt ez?… a kastély kisasszonya.

Ki is lett volna más!…

Dicső hely a hölgyek szive,

Önzés előtt bezárva ajtaja,

Ha bejut is, csak lopva jut belé vagy

Erőszak által,

De nyitva áll mindennek, a mi szép s jó,

S az üldözött igazság,

Ha mindenhonnan számkivetve van,

Végmenedéket ott talál.

Dicső, dicső hely a hölgyek szive!

Nem is sejté az ifju, hogy barátja,

Hogy pártfogója van

Ott fönn az úri lakban,

S olyan szép pártfogó!

Látá koronként a leánykát,

Midőn az végigsétált a falun

Vagy ablakából nézett a vidékre,

S ha látta őtet, hosszan elmerengett.

Ilyenkor egy csodálatos

Érzés szállotta meg szivét,

-94- Mely hozzá igy beszélt:

Az ember nem csak polgár,

Egyszersmind ember is:

Mindig másoknak éljen-e

És soha se magáért?

Szegény fiú te, mikor élsz magadnak,

Lesz-e idő, midőn magadnak élsz?

Te szétosztod mások közt lelkedet,

Lesz-e, ki néked adja lelkét

Vagy lelkének csak egy darabját

Vagy egy tekintetét csak, a miből

Gyanítanom lehetne legalább,

Mi a boldogság?… oly szomjas szivem, hogy

Fölinna egy záport, s talán

Egy harmatcsepp sem hull reá soha!

Nyugodjál meg sorsodban, jó fiú,

Viseld békén a rideg életet;

Tégy másokat boldoggá, ha lehet,

S maradj magad boldogtalan.

Légy föld, a mely gabnát terem,

Hogy mások learassák;

Légy lámpa, mely mig másoknak világit,

Tulajdon életét fogyasztja el.

A jó vagy rosz sors ugy hozá magával

Egyszer, hogy a leányka véle

Találkozott és szóba állt.

Rövid volt a találkozás

És keveset beszéltek,

De attól fogva többször jöttek össze,

Véletlenűl-e vagy tán készakarva?

Sem a lyány, sem az ifju nem tudá.

És egyre hosszabbak levének

S bizalmasabbak a találkozások,

De önmagokról soha sem beszéltek.

Azonban egykor (fölhivá-e a lyány

Vagy csak magától nyílt meg kebele?

Eszébe nem jutott) az ifju

Elmondta életét.

Elmondta, mily magában áll a földön,

Hogy nincsen ember és nem volt soha,

Kit őt testvérnek vagy barátnak

Vagy gyermekének híta volna.

Elmondta, a mint rá emlékezett,

Hogy egy tolvaj találta őt az utczán,

Aztán egy koldusnő fogadta föl,

S aztán mint szolga ugy nevelkedett;

Lopott, koldult és szolgált… így telék el

Gyermek- s ifjúkora.

Elmondta az irtóztató nyomort,

Mely gyermekévein fekütt,

S a lelki szenvedéseket,

Mik ifjuságát terhelék,

S mik a nyomornál még irtóztatóbbak;

S a mint lenézett életébe, ez

Örvénybe, melyből fölkapaszkodott,

A melyben mint egy fekete vizű

Tengerszem, úgy állt kínja özöne:

Elszédült lelke, és szeméből

A könnyek úgy rohantak,

Mint csatatérről a vert hadsereg…

És a lyány véle zokogott.