De lám, míg az idő fosztogatott minket,

Vén fákat, hervasztván zöld leveleinket,

Mellettünk felnőtt az apró kis csemete,

Az élet földébe kit Árpád ültete.

Itt áll az ifju tölgy, nézzetek szemébe,

Bátran oda áll már a vihar elébe,

Nincsen rá szorulva senki istápjára,

Annak okáért hadd űljön a kormányra.